From Friendship to Love

Besorolás: 12+
Műfaj: Romantikus, Dráma
Figyelmeztetés: Shounen-ai
Lektorálta: Liz
Megjegyzés: Az első irása az oldalon rendezett játéknak "hó" témában.
Párosítás: Ruki x Reita - GazettE
Befejezett: Igen
Kelt: 2014. 12. 20.

From Friendship to Love

Kai Pov:

- Rukinak meg mi a fasz baja van? – szakítja meg a már kitudja mióta tartó csendet Reita, ami az énekesünk kiviharzása után állt be.
- Ki tudja, de eléggé maga alatt lehet, ha még üvölteni sincs kedve velünk. – válaszol rá halkan Aoi, nehogy felkeltse az ölében elszenderedett kedvesét.
- Megyek, megpróbálom kiszedni belőle, hátha már egy kicsit lenyugodott. – áll fel Rei, hogy elinduljon megkeresni a pöttömöt, de az útját állom.
- Hagyd, majd inkább én. – teszem a mellkasára a kezem, hogy visszanyomjam az előbbi helyére, mivel a Chibi az ő sztorizgatásain akadt ki, ezért jobb lesz, ha én keresem meg.
- De én vagyok a legjobb barátja, nekem kell ilyenkor mellette lennem. – ellenkezik velem, de engem nem igazán hat meg, csak lökök rajta egyet finoman, hogy tényleg visszahuppanjon az előbbi ülőalkalmatosságára.
- Akkor is én megyek. – zárom rövidre a vitát ellentmondást nem tűrő hangon, és már ott se vagyok, szabályosan kirontok a teremből, hogy Ruki keresésére induljak.

Lejárom a lábamat is, mikor már csak a tető van vissza, így elindulok a lift felé, bár nem sok kedvvel, mert csak egy hosszú ujjú van rajtam. És bár nem szeretek liftezni, már annyira sajognak a lábaim, hogy a lépcső gondolatától majd összecsuklok. Körbe jártam az egész PSC épületét, de hiába, és csak reménykedni merek, hogy a tetőn van és nem haza ment egy szó nélkül.
A lift halk kattanása szakít ki a gondolataim közül, majd lassan kinyílik az ajtó, és nem kell csalódnom, tényleg ott van a kis énekesünk. Egy rövid ujjúban kuporog a padon, kisírt szemekkel, és megszámlálhatatlan cigi csikk társaságában. Csak csendben letelepszem mellé, várom, hátha reagál valamit a jelenlétemre, de ő csak egy újabb cigire gyújt. Aztán a következőre és az azt követőre és így tovább, addig csinálva ezt, míg már nem bírom tovább. Meg egyébként is 8-nál abba hagytam a számolást, úgy elborzadtam, hogy ez már hányadik lehet.
- Mi a baj Ruki? – súgom halkan, nehogy megijesszem a hirtelen beszéddel az eddigi mély hallgatás után.
- Elegem van. Mondd Kai, miért kell nekem ezt csinálnom? Mivel érdemeltem ki ezt az egészet? – néz rám kétségbeesetten, aztán megint elkezd sírni, én pedig értetlenül szemlélem a történteket.
- Mire gondolsz Chibi? – veszek elő egy zsebkendőt a zsebemből felé nyújtva és átkarolom, mert a szája elkezdett bekékülni, mivel hogy télen nem ildomos csak egy szál semmiben kint ücsörögni -4 fokban. És én még a saját hosszú ujjam miatt aggódtam, az ő felsőjéhez képest az egy kész gázkályha.
- Évek óta játszom, hogy a legjobb barátja vagyok, de tudomást se vesz rólam, mindig csak akkor keres, ha neki kell valami, vagy egyedül van, mert épp dobta az aktuális kedvese és tőlem várja a vigaszt, nekem önti ki a szívét, a nemi életét is mindig nekem taglalja. És nekem mindezt lelkesedve kell hallgatnom, és fel se tűnik neki, hogy ez nekem mennyire szarul esik. Napról napra nagyobbat rúg belém. – mondja és a végére már szabályosan zokogásba fullad, én pedig csak szorosabban húzom magamhoz, ő pedig a mellkasomba fúrja az arcát. – Éh… éhhs… és ez, hogy egy fiút cipelt haza a hétvégén, nagyon keresztbe tett nekem. – zokogás közben felnyüszít kínjában, mint akit épp nyúznak.
- Ha jól értem, te most szerelmes vagy Reitába? – kérdezem, mikor kezd körvonalazódni bennem mire is célozgatott az előbbi fiús dolgokkal. Eddig azt hittem az elhanyagolt barátságuk miatt van így kiakadva, mert Rei a hétvégén Ruruval ment kettesben inni, de így igen csak más értelmet nyer a dolog.
- De már mióta. – sóhajt fel teljesen elkeseredetten.
- Gyere, eléggé ki vagy bukva és lassan halálra is fagysz itt kint. A kocsidat majd elintézzük mi, ezen a héten meg maradj otthon, pihenj egy kicsit. – állok fel, őt is magammal húzva. – Kezdj el egy kicsit felejteni, ha tényleg úgy érzed ennyire reménytelen ez az egész. Vagy is reménytelennek érzed nem? Hiszen eddig nem közeledtél felé. – kezdek el dadogni. Nem akarok még jobban rontani a lelkiállapotán, nem tudom, mit mondhatnék neki, hiszen általában ő kapar fel engem a padlóról, nem én őt.
- Már próbáltam. Mit gondolsz, miért jártam Nao-val? – csattan fel szemrehányóan, mintha nekem tudnom kéne, de hát eddig azt se tudtam, hogy Reiért van oda.
- Jól van, de akkor is most haza veled. A banda dolgait meg majd én elrendezem. – mondom neki, miközben elkezdem a liftajtó felé ráncigálni, hogy végre meleg helyen legyünk, mert elég alul öltözöttek vagyunk ehhez az időhöz, pláne, hogy most már a hó is elkezdett esni, és hát valljuk be, hiába rajtam van a melegebb felső, én se érzem úgy magam, mintha épp a tengerparton süttetném a hasam. Még a terem felé haladunk, senkivel sem futunk össze, hál’isten. Rábeszéltem Rukit, hogy mielőtt haza viszem, azért a terembe ugorjunk be a cuccaiért, és bár vonakodott és sírva könyörgött, hogy nem akar Reitával találkozni, akkor is szükségünk volt a kabátokra, a kocsi kulcsra, az ő lakáskulcsára és még sorsolhatnám, mink van a teremben. Elég sok időmbe került még meg tudtam nyugtatni és rábeszélni, hogy ezt most akkor is muszáj. De így is mikor a terem elé érünk, megtorpan és elkapja a kezem.
- Ha nem akarsz, nem kell bejönnöd. – ajánlom fel neki, ő pedig megejt egy hálás félmosolyszerű valamit, hiszen nincs épp a legjobb kedvében, és a hátát neki veti a terem ajtajával szemközti falnak. Szerintem is jobb, ha most nem jön be. Hagyni kell még egy kicsit leülepedni a dolgot. Az előbb még mindenképp be akartam rángatni, hiszen jobb most szembenézni a dolgokkal, mint mondjuk egy hét múlva, de neki van igaza. Ha most még nem érzi késznek magát rá, hogy újra lássa őt a történtek után, meg tudom érteni, hiszen ki tudja mióta szerelmes belé és eddig nem mert lépni, mondván, Rei nem volt még férfival és semmi jelét nem adta, hogy érdekelné a dolog. Most meg egyszer csak az arcába vágja, hogy a hétvégén megdugott egy kissrácot és nem is volt rossz. El se tudom képzelni, Ruki hogy bírta eddig ezeket a megpróbáltatásokat. Mély levegőt veszek, mielőtt belépek a terembe, mert most én is úgy érzem, szívesen szájba vágnám a basszerost, hogy mennyire tapintatlan. Bent közölöm a többiekkel, hogy haza viszem a kis énekesünket, mert nagyon rottyon van. Uruha segít összeszedni a dolgait, a másik kettő meg csak csendben nézik a ténykedésünket. De mikor mennék ki, Rei észreveszi a Chibit és szabályosan félrelök az ajtóból, hogy oda rohanjon hozzá. Viszont mikor Ruki észreveszi, már indulna is, de a basszeros elkapja a kezét és maga felé fordítja az alacsonyabbat.
- Te sírtál? – esik neki rögtön Reita a kisebbnek, mikor meglátja az arcát és felemeli a kezét, hogy végigsimítson a kipirosodott bőrön. Ruki egy fél pillanatra lehunyja a szemét, mint aki kiélvezi ennek a kis érintkezésnek is minden pillanatát.
- És ha igen, akkor mi van? Mi közöd van neked hozzá? Eddig se érdekelt mi a bajom, miért lett ez hirtelen olyan fontos? Hiszen mindig minden csak körülötted forog! – csattan fel a Chibi és félre üti az orrkendős kezét. – Hagyj békén, jó? Most rád van a legkevésbé szükségem! – ezt a pillanatot választom, hogy közéjük furakodjak, mielőtt Reita még jobban elcseszné a már így is elég gáz helyzetet. Odébb taszigálom az orrkendőst, befurakodva közéjük, Rukinak odanyújtom a kabátját, majd átkarolva a vállát elkezdem elnavigálni a másik bandatársamtól.
- Ezt megbeszéljük, ha visszajöttem Rei. – szólók még vissza neki a vállam felett, nehogy utánunk jöjjön, hátha megelégszik ennyivel, aztán ott is hagyjuk a folyosó közepén a ledöbbent basszerost. Mikor halló- és látó távolságon kívül érünk, Ruki megtorpan és rám néz.
- Ugye nem mondod el neki? – látom rajta, hogy mennyire kétségbe van esve, mennyire retteg, hogy megtudja a már kitudja mióta féltve őrzött titkát.
- Persze, hogy nem. Ne légy buta Ruki. Ezzel mindent tönkre tennék köztetek. Az, hogy ezt az egészet te hogy kezeled, csak és kizárólag rajtad múlik. Majd kitalálok valami kamut. Meghalt a szomszéd tücske, vagy valami hasonló hihető hülyeséget. – szusszan egy nagyot és megkönnyebbülve tovább indul. – Siessünk egy kicsit, mert nekem vissza is kell érnem ezekhez a tökfejekhez. – viszonylag gyorsan is sikerül megfordulnom a Chibitől. Bár a lelkemre kötötte, hogy délután, ha végeztem mindenképp menjek vissza hozzá, mert most nem igazán akar egyedül lenni egész nap.

Visszaérve igen érdekes kép fogad a próbateremben. A kanapé előtt a földön Reita ül vérző orral, előre döntött fejjel és kendő nincs rajta. Mögötte Aoi terpeszben, hogy beférjen a két lába közé Rei háta és egy vizes kendővel borogatja a tarkóját.
- Megint mit műveltetek? – szegezem nekik elég vehemensen a kérdést, mert rohadtul érdekelne, mi van itt, és az egész tetejébe most tűnik fel, hogy se Ruru, se a cucca sehol sincs.
- Uruha elmagyarázta finoman Reitának, hogy miért is volt annyira maga alatt és sírt a Chibi. – szólal meg először Aoi, mert úgy néz ki, a basszeros nem igazán akar kommunikálni a történtekről.
- Valóban milyen „finoman”. – fintorodom el a szóhasználatra. Még jó, hogy Akira mindig orrkendőt hord, különben most nagy szarban lennénk a törött orra miatt. És hát figyelembe véve az egyre növekvő vértócsát a padlón és a nadrágján, ez bizony eltört nem is kicsit, de legalábbis biztos, hogy elrepedt és be fog dagadni. Bár nem kéne, de legbelül emelem a kalapom Ruru előtt. Megtette, amit én nem mertem volna, és igazából egyet értek vele, valahol megérdemelte Rei amit kapott. De nem tudom mit lesz nehezebb megemésztenie: hogy a gitárosunk beverte a képét, vagy hogy Ruki szerelmes belé.
- Kai, te tudtál róla? – tör ki Reitából.
- Nemrég mondta fent a tetőn, de igazából észrevehettük volna mind. Bár csak előbb tudtam volna meg! Akkor segíthettem volna neki és lehet, hogy most nem itt tartanánk! – rúgok bele a kanapéba dühömben. Nagyon zavar ez az egész. Félek, hogy ez egy olyan válaszfal lesz a bandában, ami a vesztünkhöz vezet, és nekem ezen a bandán kívül nincs senkim.
- Ha én tudtam volna, se tartanánk itt. De igazad van, annyira egyértelmű volt, csak én nem vettem róla tudomást. Sajnálom. – tápászkodik fel a földről, lerázva magáról Aoi gondoskodó kezét, majd elkezdi összeszedni ő is a cuccát és távozik a teremből még mindig vérző orral, kettesben hagyva minket Aoival.
- Szerinted Ruru mióta tudja ezt az egészet? Soha nem tűnt fel, hogy ők ilyen jóban lennének Rukival. - áll fel ő is, hogy bevigye a vizes rongyot a saját kis fürdőnkbe. – Lehet Ruru akar tőle valamit. Mostanában annyira máshogy viselkedik velem, mint mikor összejöttünk. Távolságtartó és hideg. Nem is tudom mikor csináltuk utoljára Kai, pedig mikor elkezdtünk járni, szétrobbantani se lehetett minket, próbálni se lehetett tőlünk, mert mindig bezárkóztunk a fürdőbe vagy rosszabbik esetben a terembe.
- Jaj, ne legyél hülye Aoi. Ruru még a lábad nyomát is imádja, biztos csak fáradt, vagy nyűgős. Te is tudod, hogy ő nem az az ember, aki bárkit is megcsalna. Inkább kiteszi a szűrőd, de sose lép félre. Úgyhogy ezt verd ki a fejedből, de most rögtön. – kezdem el én is összerakni a dolgaimat, és Yuu is követi a példámat. – Ne gondolj mindig a legrosszabbra, annyira negatív vagy.
- Igazad van, sajnálom. De annyira fura ez az egész, Kouyou sose viselkedett még így. –szomorodik el, mire én csak rákoppintok egyet a fejére.
- Ismétlem, hagyd abba. Inkább menj, lepd meg őt valami finom vacsival és csábítsd el. Lehet, csak azért ilyen, mert ő se régóta tudja ezt az egészet, és próbál segíteni Rukinak, meg együtt érez vele a helyzete miatt, hiszen vele is ugyan ez volt. Mióta oda volt már érted, mire te végre beadtad a derekad. – nyújtom át neki Ruru cigis dobozát, úgy látszik ez itt maradt. Jobb, ha elviszi neki, mielőtt szegény sokkot kap, hogy hol van a kedvenc Sex Pistols-os doboza.
- Na azért az nem egészen úgy volt. Hiszen én végig tudtam, ő mit érez. Csak én nem akartam vele járni, aztán volt az a kitudja, lefeküdtünk-e dolog, és hát szó szót követett, aztán tényleg lefeküdtünk, utána szeretők lettünk, és a végén a nyakán maradtam. - mosolyodik el az emlékekre, aztán lehuppan a kanapéra és keresztbe teszi a lábait maga elé bambulva, elmerengve a múlton.
- Az ő legnagyobb örömére. De igazad van, te nem tapostál úgy rajta, mint Rei Rukin, de ettől még ti is igen csak sokat csatároztatok e miatt. És elő fordulhat, hogy most valamilyen szinten Ruru azonosul a Chibivel, hiszen a viszonzatlan szerelem tényén a két külön eset mit sem változtat. – magyarázom el neki az én álláspontomat a történtekről. – És bár én is szívesen bevertem volna Akira képét, mégis egy kicsit túlzásnak is érzem ezt az egészet. Na de menjünk, nekem még sok dolgom van. Aoi, kérlek, vidd el a Chibi kocsiját, és kérd meg Rurut, hogy menjen érted, mert a sajátommal vittem haza. Én meg elintézem, hogy ez a hét szabadság legyen mindünknek, mert úgy érzem, ez nem épp a legjobb korszaka a bandánknak. Majd a jövő héten találkozunk, addig szelídítsd meg ismét Rurut. – hagyom magára a gitárosunkat és már megyek is a fejesekhez kikönyörögni ezt a hetet, hiszen tényleg mindünkre ráfér.

Reita Pov:

Mikor meglátom Ruki kisírt szemeit, nem értem, hogy mitől van ennyire kiakadva, a szavai pedig megsebzenek. Én mindig is úgy gondoltam a barátságunkra, mint egy jó dolog, egy olyan dolog, ami végre igazán köt valakihez. Mindig is csapodár ember voltam és nem igazán bírom a kötöttségeket sem. Senki és semmi mellett nem igazán tartok ki huzamosabb ideig, ez alól csak a banda kivétel és a vele megismert Ruki. Én tényleg azt hittem legjobb barátok vagyunk, de látom már, hogy ő nem úgy tekintett a kapcsolatunkra, mint én. Visszaindulok a terembe, ahol dúlók-fúlók, csapkodok, és mindenkit hibáztatok, kivéve magamat.
- Azért mert neki szar napja van, nem kell így beszélnie másokkal! Faszom az egészbe, én csak segíteni akartam neki és ez a hála érte! – puffogok, miközben elkezdem felkutatni a dolgaim a teremben, hogy még a Leader visszaérte előtt elmenjek.
- Állíts magadon Reita! Nem tudhatod, mi baja van. Ne ítélkezz felette. – vágja hozzám Uruha, feltápászkodva Aoi öléből és mellé telepedve.
- Szarok rá, hogy mi a nyomora, hiszen amikor segíteni akartam neki, akkor nem voltam elég jó. Innentől mosom kezeimet. - csapom le gitárom tokját az asztalra, nem törődve Yuu megdöbbent arcával, amit a mi üvöltözésünk váltott ki belőle.
- Arra még nem gondoltál, hogy te tehetsz erről az egészről?! Te, akinek senki nem elég fontos magán kívül, és mindenki csak jelentéktelen résztvevő az életedben, és csak arra szolgálnak, hogy szórakoztassanak téged?! – söpri le a tokomat az asztalról, majd rácsap a tenyerével és farkasszemet néz velem. Sose láttam még ennyire dühösnek, de azzal, amit mondott, engem is felbaszott rendesen.
- Mondja ezt nekem a királykisasszony, aki mást nem tud, csak sírni és megalázkodni valaki olyannak, akinek a háta közepére se kellett és addig járni a nyakára, még nem sikerült neki ott maradni. Hát sajnálom, hogy én nem vagyok ekkora pióca, kedves Takashima Kouyou. – köpöm a szavakat, amikor váratlan dolog ér. Uruha egy akkorát bever nekem, hogy hátra esek a padlóra és elkezd ömleni az orromból a vér. Szédülők, és iszonyatos tompa fájdalom lüktet az arcomban. De Ruru nem áll le, átugrik a kis üvegasztalon és felráncigál a pólómnál fogva a földről.
- Ruki miattad sírt te köcsög! – üvölti az arcomba, de a hangok csak lassan, tompán érkeznek meg hozzám. – Azért van így kiakadva, mert megbasztál egy fiút, miközben ő már évek óta beléd szerelmes! És ahelyett, hogy te ezt észrevetted volna, felszedtél egy srácot valami szar lebujban, miközben ő csak azért nem közeledett hozzád, mert azt hitte, te nem vagy buzi! – mikor befejezi a monológját ellők magától, én pedig megint a padlón találom magam, bár most szarabbul érzem magam, mint az ütés előtt. De nem a fizikai fájdalomtól, hanem mert Rurunak igaza van. Egy beképzelt pöcs vagyok, aki átkelt azon a személyen, aki a legtöbbet jelenti neki. Bár nem tudhattam, hogy mit érez a Chibi, még is a világ legnagyobb szemetének érzem magam, hogy én itt előadom milyen jó volt seggbe rakni azt a senki szar alakot, aki sose jelentett nekem semmit, ahelyett, hogy elmentem volna Rukihoz és egész este videojátékozunk, pizzát majszolunk és a végén a kanapén nekem dőlve alszik el. És éjszaka, mikor arra kelek, hogy fázom, ő csak jobban hozzám vackolja magát és a nevemet suttogja. Mindig azt hittem, hogy olyankor fent van, most rá kell jönnöm, hogy velem álmodott. Még akkor is csak rám gondolt, mikor aludt. Elég letaglózó, mikor az ember megtudja, hogy a legjobb barátja szerelmes belé és ő most törte össze a szívét.
Uruha felkapja a cuccait és elviharzik, nyomában az igen csak letaglózott Aoival, én pedig csak fetrengek továbbra is a földön és azt kívánom, bárcsak bomba robbanna alattam. Nem mintha eddig nem időzített bombát dédelgettem volna a mellkasomon, ami most robbant fel. A kérdés már csak az, hogy a banda ezt túléli e. Közben ülőhelyzetbe tornázom magam és elmászom a kanapéig. Továbbra is a földön ülök, csak nekivetem a hátam és előre döntöm a fejem, hogy folyjon, aminek folynia kell. És épp, hogy a hátam nekivetem az új helyemnek, Aoi visszatér, és mint valami tyúkanyó, rögtön törölközőért szalad, hogy hidegvízzel borogassa a tarkóm. Máskor félre lökném őt és elküldeném melegebb éghajlatra, hogy miért nyúl hozzám, de most egy szót se szólok, miközben leveszi az orrkendőm, a hidegvíz pedig nagyon jól esik, még úgy is, hogy elfelejtette kicsavarni a rongyot és mindenem olyan lett.
- Köszi Yuu. – suttogom halkan, pedig ez sem jellemző rám. Talán itt az ideje, hogy új ember legyek és megbecsüljem a körülöttem élőket. Bármennyire is fáj bevallanom, igaza van annak a pöcs Kouyounak.
- Ez csak természetes Rei, hisz csapattársak vagyunk. – mászik fel mögém a kanapéra, hogy neki is kényelmesebb legyen. És ahogy elhelyezkedik, rádöbbenek, mekkora áldozat a részéről, hogy nem a kedvesével tartott, hogy lecsillapítsa, hanem itt maradt, hogy engem ápoljon.
Aztán beesik Kai is, aki persze rögtön nekünk esik, hogy mi történt, de Aoi hál’istennek elég hamar leszereli. Aztán jön ezzel a „ha tudtam volna” szöveggel. Akkor mi változott volna? Hiszen Ruki engem szeret, ő ezen nem igazán tudott volna segíteni. Ezzel jól fel is basz, úgy hogy bármilyen lassan és nehézkesen is, de eloldalgok a helyszínről. A lift felé összefutok az A9-esekkel, akik érdeklődve kérdezgetnek, hogy mi történt, de nem veszek igazán róluk tudomást, csak botorkálok tovább. De még szerencse, hogy látótávolságon belül voltak, mikor a lábam felmondta a szolgálatot. Annyi lélekjelenlétem még viszont volt, hogy közöljem velük, véletlen se merjenek szólni a bandám tagjainak.

Az orromba fertőtlenítő-szag kúszik be, mellőlem pedig halk egyenletes pittyogást hallok, de a szemeimet még csukva tartom. A tompa fájdalom, ami folyamatosan a fejemben lüktet, arra késztet, hogy maradjak még egy kicsit a jótékony sötétségben, ezért visszaalszom. Legközelebb, amikor magamhoz térek, akkor a telefonom pityegése segít vissza a józanság világába. A szemem kinyitása még hagyján, hogy fájdalmas volt kitudja mennyi alvás után, de mikor fel akarok ülni, iszonyatos fájdalom hasít végig az egész koponyámon, így csak visszabukok a párnák közé, összeszorítva a szemem, hátha szűnni akar a fájdalom.
- Rei, még nem szabad felülnöd. Elég csúnyán helyben hagytak. Eltörték az orrod és a koponyád megzúzódott két helyen is. Agyrázkódásod van és nem kevés vért vesztettél az orrodon keresztül. – ül le az ágyam szélére Saga és elmosolyodik, ahogy végighúzza a kezét az arcomon. Mindig is tudtuk, hogy oda van értem, és sajnos most nincs elég erőm, hogy elhajoljak előle, vagy elüssem a kezét. – Mi történt?
- Egy faszfej vagyok, az történt, és megkaptam érte a méltó büntetésem. – nézek magam elé, miközben emésztgetem, hogy Uruha egyetlen ütése mekkora kárt tett bennem, de úgy érzem nem eleget. Ez fele akkora szenvedés, mint amit a Chibinek kell kiállnia miattam. Hiszen a fizikai sebek előbb gyógyulnak, mint a lelki sérülések.  – Szóltál a többieknek?
- Nem, ahogy kérted, mielőtt elájultál. Már két hete fekszel itt, holnapután karácsony van. Az első héten senki nem keresett téged, csak ezen a héten kezdtek el hívogatni, és mivel nem tudom a telód zárkódját, így vettem egy eldobhatós telót és arról írogattam Kainak, hogy jól vagy, csak tönkre ment a telefonod. Úgy hogy jössz nekem egy telóval, és én nem eldobhatósat kérek.
- Reita végre, hogy magadhoz tértél! – ront be az Alice Nine dobosa az ajtón, egyenesen rám vetve magát. Legszívesebben lerugdosnám magamról, de mielőtt elájultam, eldöntöttem, hogy itt a változás ideje, akkor akár el is kezdhetem azzal, hogy nem ölök meg senkit, azért mert hozzám ér. – Nagyon izgultam érted! Kai mondta, hogy Ruru bevert neked egyet, és hogy most áll a bál a Gazette-ben. Mire fel ez a nagy hűhó? Eddig olyan jól kijöttetek egymással. Mindig is ti voltatok az a banda, akik sose veszekednek. Mi többiek csak álmodtunk erről. – megint pittyog a telefonom és most is megpróbálok érte nyúlni, de ismételten nem sok sikerrel, de Naonak megesik rajtam a szíve és miközben lemászik rólam, felém nyújtja az említett tárgyat. Az A9 dobosa közli, hogy szól az orvosnak és maga előtt kiterelgeti a gitárosukat is. Örülök, hogy megszabadultam tőlük, aztán jön egy újabb csippanás. Feloldva a billentyűzárat, elég furcsa dologgal kell szembesülnöm. Több, mint 50 sms-em van és ki tudja, hány nem fogadott hívásom. Az sms-ekkel kezdek. Az első 10 Kaitól van, hogy hol vagyok és miért nem jöttem próbára, volt a lakásomon, de ott se talált, nagyon gyorsan jelentkezzek. Aztán pár Aoitól, hogy Ruru mennyire sajnálja, meg nem úgy gondolta, jól vagyok e és nagyon izgul értem, meg hasonló dolgok. Utána már Uruha is írt párat, hogy jöjjek vissza, ne játsszam már a mártírt és egyéb kedves hangvételű üzenetek. Ismét Kaitól pár üzenet, hogy nem hisz a „másik” Reitának, ahogy ő fogalmazott, és érzi, hogy valami baj van. A következő üzenetek pedig az elmúl fél napban érkeztek, és mind Rukitól: – „Sajnálom Reita, én nem akartam ezt az egészet.”, „Gyere vissza, kérlek…”, „Üres a terem nélküled”, „Jól vagy? Kai most mesélte csak el, mit tett veled Uruha. Ez is az én hibám”. Itt kezdtek el ömleni a könnyeim. Nem tudom mikor sírtam utoljára, de most szakadt el a húr, hogy most is jobban aggódik értem, mint megérdemelném, hogy magát hibáztatja, pedig az egész az én hibám volt. Es Rurunak van teljes mértékig igaza. Ha visszamehetnék az időben, megkérném, hogy jobban verjen el, egy-két bordatörés belefért még volna. – „Remélem, tényleg nincs semmi komoly bajod.”, „Miért nem válaszolsz semmire? Kai azt mondta, tönkre ment a telód, de én tudom mennyire vigyázol rá, tudom, hogy ez nem igaz.”, „Elég szánalmas, hogy magammal beszélgetek lassan, hiába te kapod az üzeneteket… Visszaírhatnál”, „Kezdek tényleg pánikba esni. Hol vagy már ennyi ideig? 2 hete semmit nem hallottunk rólad. Nem haragszom rád, gyere vissza! Te se haragudj rám, kérlek”. Hogy is tudnék rá haragudni, kis hülye. Keserves zokogásba kezdek és kiadom minden fájdalmam. Megsiratok mindent, amit az elmúlt években nem tudtam, de leginkább azt, hogy nem viszonoztam egy olyan fontos ember érzelmeit, mint amilyen Ruki, hiszen nekem ő a mindenem. Mindent elvesztettem. Nekem már csak ő maradt és nem tudom, hogy tudnék olyan emberré válni, akit ő megérdemelne. Újabb csippanás, „Szeretlek, gyere vissza, kérlek, nagyon hiányzol!” Tudom, hogy nincs értelme visszamenni addig, amíg nem vagyok képes őt úgy szeretni, ahogy megérdemli. Gondolkodom, hogy kit hívjak fel a bandában, ki az, aki a legkevésbé fogja túl reagálni azt, hogy kórházban vagyok és végül a mellett döntök, aki ide juttatott.
- Hol a faszomban kódorogsz te elmebeteg?! – üvölt bele a telefonba Ruru és bár most is épp tahó velem és nem volt a legfelhőtlenebb az elválásunk, biztos vagyok benne, hogy ő is tövig rágja a körmét, merre járhatok, és mit csinálhatok. A háttérben beszélgetés hallatszik, miszerint is biztos velem beszél.
- Ott vagyok, ahova juttattál. – nevetek bele karcosan a telefonba. Nem igazán megy még a beszéd ennyi alvás után.
- Ne szórakozz velem, mert meg talállak megint verni. – morog a telefonba, a mondandóját pedig egy tompa puffanás követi. Valószínű, hogy Aoi nem tolerálta a hallottakat.
- Azt még meg is köszönném. Úgy érzem nem volt elég méltó a büntetés ahhoz képest, amit csináltam Rukival. Pont az előbb gondoltam rá, hogy lehet nagyobbat kellett volna ütnöd. – ekkor jön be az orvos, intek neki, hogy fontos, ő pedig bólintva visszalép, csak mutatja, hogy 5 percem van.
- Tényleg ne szórakozz Reita! Kurva gyorsan köhögd ki, merre vagy. – elkezdem gyűrni a takaróm. Úgy érzem mégsem volt a legjobb ötlet felhívni őket, pláne, hogy már az előbb is visszahallottam a hangom. Gondolom kihangosítottak.
- Kórházban vagyok. Mikor elindultam hazafelé, találkoztam az Alice Nine-osokkal és szemtanúi voltak, amikor összecsuklottam a folyosón. Ők hoztak be. Eltört az orrom, két helyen megzúzódott a koponyám és rengeteg vért vesztettem az orromon keresztül. Én kértem, hogy ne szóljanak nektek. Nem akartam, hogy feleslegesen idegeskedjetek egy ilyen kis hülyeség miatt. Már jobban vagyok, de jövő héten még nem megyek, majd utána találkozunk. Hali srácok. – és ezzel a lendülettel ki is nyomom a telefonom, nehogy kérdezni tudjanak még bármit.
- Látom végzett. Akkor megnézem, hogy minden rendben van e és ha nincs semmi probléma, akár már holnap hazamehet, hiszen már minden szükséges kezelést megkapott. Már csak a lábadozás van vissza, de akkor is legalább egy nap megfigyelés kell sajnos. Pedig tudom, hogy innen mindenki csak menekülni akar. – mosolyog rám biztatóan és elkezdi az orromat végig tapogatni, amit én helyenként felszisszenéssel konstatálok. Még egy csomó más vizsgálatot elvégez, aminek a végére én már nagyon elfáradok, és alig várom, hogy kimenjen a doki, hogy végre megint aludhassak. Csak előbb lenémítom a telóm, mert a vizsgálat közben is folyamatosan csörgött. Ae Kai, se Ruki nem hagy pihenni.

Másnap tényleg haza engedtek. Még egy utolsó vizsgálat után Saga és Tora segít hazacipelni engem, és közben korholnak, hogy ha eddig azt akartam, hogy ők hallgassanak, akkor most miért én hívom fel a bandát, de úgy éreztem, ennyivel tartozom nekik, ha már én hoztam ezt az egészet a fejükre. Azért megkérem őket, hogy falazzanak az itthon létemről, mert egyik tagot se akarom most a házam táján látni, még akkor sem, ha holnap karácsony és ezt mindig együtt ünnepeljük a bandával. Továbbra is mindegyikük sms-ekkel és hívásokkal bombáz, de nem veszek róluk tudomást, még egy kicsit a sebeimet akarom nyalogatni. Mivel feltűnik, hogy nincs itthon semmi kaja, bekászálódok az autómba - mert kint gecire szakad a hó - és elugrom a legközelebbi hipermarketbe, ami még nyitva van az ünnepek előtt teljes nyitva tartással, mert már délutánra jár igen csak az idő. Mikor kiszállok az autómból és elindulok a bejárat felé, Ruki épp jön velem szemben és nem tudom, mi lenne a helyes, ha odaköszönnék neki, vagy ha elfutnék, mint egy kisiskolás. De nincs választásom, mert amikor megpillant, rögtön felém veszi az irányt. Elém érve nem sokat tanakodik, rögtön pofon vág.
- Hogy lehetsz ekkora marha?! Halálra aggódtam magam miattad! – esik nekem és elkezdi a mellkasomat püfölni, én pedig elkapom gyorsan a kezét, mert már csak attól elszédülök, hogy nézem a gyors kézmozgását, pláne még hogy ütlegel is.
- Hé Chibi, nem vagyok még a helyzet magaslatán. Hagyjuk az ilyen hirtelen dolgokat, kérlek. – fonom össze az ujjainkat hirtelen indíttatástól vezérelve, és nem igazán értem, eddig miért nem úgy tekintettem rá, mint potenciális partnerre.
Hánynom kell magamtól. „Potenciális partner”, mi a faszom? Ő ennél sokkal több lehetne. Lehet, hogy épp életem első tartós párkapcsolata. – Vásárolni jöttem. Nincs otthon semmi kaja. Te már végeztél? – nézek le rá, mert próbálja szétválasztani a kezeinket, de nem hagyom neki. Értetlenül szemlél engem, de nem tudok neki semmit mondani. Még én sem tudom, mit akarok, vagy érzek, csak az biztos, hogy ő mindig is fontosabb volt egy szimpla barátnál, csak nekem nem tűnt fel, hogy miért. De hogy ez a szerelem, azt nem tudom. Sose voltam igazán szerelmes és az utolsó napra, amire emlékszem a kórház előtt, akkor még csak barátok voltunk. Nehéz váltás ez így hirtelen. De úgy érzem, ő érte és ő vele menne… Mennie kell, megérdemli a boldogságot, és ha ő úgy érzi, ezt én adhatom meg neki, akkor nekem úgy kell cselekednem, hogy őt támogassam ebben.
- Igen, már végeztem. Csak a kocsit vittem vissza. – néz fel rám, tovább ráncigálva a kezét. – Rei, elengednéd, kérlek? Elég kényelmetlen így.
- El, de csak akkor, ha megígéred, hogy átjössz hozzám este játszani. – húzom a kezénél fogva még közelebb magamhoz, majd megemelem a kezét és az arcomhoz húzom. El tudom képzelni, milyen szar látvány. Bár rajta van a kendő, még így is elég sok helyen kilógnak a lila foltok és véraláfutások. – Kérlek, gyere át. – Suttogom neki halkan.
- Rendben, átmegyek, csak gyere elém gyalog. Nem akarok kocsival menni ilyen időben. Ki tudja mennyire fog felerősödni a hó vihar. – elengedem a kezét, de ő nem veszi el az arcomtól, hanem lassan végigsimít az orrkendőmön, kicsit rántva rajta, hogy megigazítsa. – Hánykor induljak?
- Olyan 8 felé, akkor én már a parkban foglak várni félúton. – rámosolygok, ismét elkapom a kezét, hintek rá egy puszit és továbbsétálok, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Hamar befejezem a vásárlást. Mintha kergetnének, úgy rohanok végig az áruházon, hogy minél előbb otthon legyek, mert tiszta kupi az egész lakás és így mégse fogadhatok vendéget. Összedobok valami kaját is - már ami a szegénykés főzési tudásommal is elég egyszerűen megy -, átöltözöm, és már indulok is elé, mert azért nem 2 lépésre lakik, inkább olyan 20 perc sétára. Mint mindig, most is kések és ő már a parkban vár engem dideregve. Úgy látszik többet késtem, mint kellett volna, közben pedig szakad rá a hó ezerrel és iszonyatosan fúj a szél.
- Szia, bocsi, csak főztem, meg egy kicsit összepakoltam. – kapom el a kezét, ahogy mellé érek és összefonom az ujjainkat, mint délután. Minél többször ismétlem meg ezt a mozdulatot, annál természetesebbnek tűnik.
- Semmi. Menjünk, mert megfagytam már. – indul el engem is magával rántva. Így kéz a kézben haladunk a lakásom felé, és nekem életemben talán először a torkomban dobog a szívem, ahogy a hóesésben haladunk lépésről lépésre. Egész úton csendben haladunk.
- Mi ez az egész Rei? Ha csak sajnálsz, abból köszönöm, de nem kérek. Minden jó volt úgy is, ahogy volt. – néz fel rám megtorpanva a házam előtt. Látom rajta, mennyire nem érti ezt az egészet és kétségbe van esve, hogy az egész csak átverés, vagy sajnálat.
- Ez még csak eszedbe se jusson Ruki. Te tudod a legjobban, hogy én soha senkit nem sajnálok, és nem cselekszem szánalomból, hiszen azzal a másik félt is lealacsonyítom. – közelebb lépek hozzá és átkarolom a derekát, ezzel teljesen hozzá simulva. Ha az, hogy a kezét megfoghattam ennyire felpörgetett, elmondani nem tudom, mit okoz, hogy a teste hozzám tapad. Mindig jó érzés volt, mikor hozzám ért, vagy bújt, de soha nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mint kellett volna. De ez most hihetetlen. El se merem képzelni milyen érzés lehet, ha egyszer majd pucéran simulunk így egymáshoz.
- Akkor mi ez az egész Akira? Válaszolj! Eddig észre se vettél, most meg hírtelen közeledsz felém. – csap a mellkasomra, ahogy a keze kettőnk közé szorult az ölelésben.
- Én csak… Ruki figyelj, ha te úgy érzed, hogy én vagyok az az ember, aki boldoggá tehet téged, én hiszek neked és minden erőmmel azon leszek, hogy azzá az emberé váljak, akit te megérdemelsz. – nyomok egy csókot a homlokára. – Ha te tényleg ennyire hiszel bennem, én is hinni akarok kettőnkben, hogy lehet jövőnk. Nem mondom, hogy szerelmes vagyok beléd, hiszen azt se tudom mi az a szerelem. De szeretném, hogy megpróbáljuk, mert nekem te nagyon fontos vagy. Régen is az voltál, és most, hogy Uruha felnyitotta a szemem, tudom, hogy te mindig is fontosabb voltál egy barátnál, fontosabb voltál mindenkinél. – ő pedig csak hallgat, néz fel rám nagy szemekkel és engem majd szétvet az ideg, hogy nem tudom, mi jár most a fejében. Aztán mozdul, kirántja a kezeit kettőnk közül, a tarkómra csúsztatja a kezét, nyomást gyakorolva rá, hogy lehajtsam a fejem, ő pedig lábujjhegyre állva az ajkaim után kap. Ahogy az szája az enyémhez ért, mintha tűzijáték robbant volna körülöttem-bennem. A nyelvét finoman végigvezeti a felső ajkamon, majd megharapdálja az elsőt bebocsátásért könyörögve. Lustán nyitom csak szét a szám beinvitálva ezzel őt, aki egyre mohóbb lesz, ezzel az én vágyamat is felkorbácsolva. Egy pillanatra elváltam tőle, aztán hirtelen kaptam újra az ajkai után, ezzel mindkettőnket meglepve. Csókoltam, haraptam az ajkát, először a felsőt, aztán az alsót. Megvonaglott. Lehunyt szempilláim alatt fények villantak. Mikor egy kicsit alább hagyott az előbbi vadság, a nyelvem hegyével cirógatom a száját. Mindkettőnk lélegzete akadozik, aztán hintek még egy apró csókot az ajkaira és hátralépek egy lépést. Csendben mentünk be a lakásba és egész este el se mozdultunk egymás mellől. A végén pedig összebújva aludtunk el, de nem a kanapén, hanem az ágyamban, mint egy igazi szerelmespár.

Egy életre szóló karácsony

Besorolás: 12+

Műfaj: Romantikus, Humor

Figyelmeztetés: Shounen-ai

Megjegyzés: Igen ez is arra a versenyre van, a 3. fordulós művem. Még nem került ki hivatalosan ,de ha kész van már gondoltam kiteszem. Mivel a feladatban meg volt jelölve, hogy karácsonyi hangulatú legyen, hát remélem olyan is lett. A párosítás igen érdekesre sikeredett, de nem ez az első amit velük írok....

Párosítás: U-Kiss - Kevin & GazettE - Reita

Egy életre szóló karácsony

Kevin pov:

Egy japán repülőtéren toporgok, indulnék a rokonokhoz Los Angelesbe. Most végeztünk a koncerttel, én meg már rohannék is tovább, de az előbb bemondták, hogy késik a járatom vagy egy órát. Hát nagyon jó. Én rohangálok itt fel-alá, mint a mérgezett egér, csak hogy elérjem a gépem, az meg pont most késik!

- Elnézést, ezt elhagytad. - kopogtatja meg a vállam egy magas szőke férfi, és felém nyújtja a névre szóló repülőjegyemet. - Az előbb találtam meg a bejáratnál. Még jó, hogy híres vagy, és tudtam kit keressek ezzel a névvel. - mosolyog rám az orrkendője alól. Annyira ismerős és tudnom kéne ki ő, de nem jut eszembe.

- Öhh… Köszönöm szépen, hogy utánam hoztad. - nyúlok a jegyért, de ő visszahúzza előlem, hogy ne tudjam kivenni a kezéből.

- És mit kapok érte cserébe? - kacsint rám. Most már nem is olyan szimpatikus, mint eddig volt. - Tudod, ha nem lenne nálam ez az újság, biztos, hogy nem találtalak volna meg. Bár így is elég nehéz volt, mivel már szőke vagy és nem barna.

- Mit akarsz tőlem? Autogramot? - nézek rá értetlenül. Nem igazán értem, mit adhatnék én neki.

- Ohh nem. Minek kéne nekem egy Kpop bandatag aláírása, miközben én Jrocker vagyok? Furcsa gondolataid vannak. - néz rám nagy szemekkel és ekkor esik le, ki is áll előttem. Nem más, mint a The GazettE-es Reita. - Csak unatkozom, mivel egy órát késik a gépem, elszórakoztathatnál addig.

- És szerinted még is mivel szórakoztatlak el? - nézek rá kicsit dühösen. Kezd idegesíteni már amit művel.

- Beszélgetünk? - kacsint megint, aztán egy perverz mosolyra húzza a száját. És nekem ez valamiért nagyon nem tetszik.

- Hát jó. Hova mész? - teszem fel én az első kérdést, ő pedig cserébe átnyújtja nekem a jegyem, majd egy eldugott kis zugba rángat a váróban, ahol letudunk telepedni.

- Los Angelesbe a barátnőmhöz, ott fogok karácsonyozni. Rukiék fújnak is rám ezért rendesen. És te miért mész oda? - céloz ezzel arra, hogy megnézte rendesen a jegyem és már az úti célom is tudta, hova megyek. Nem véletlen választott engem beszélgető partnernek úgy látszik.

- Anyukámékat látogatom meg. Nálunk ez ilyen egész csapatra vonatkozó dolog. A karácsonyt mindenki otthon tölti, a szilvesztert meg együtt. - mosolyodom én is el csak arra gondolva, ha csak egy kis időre is. Nagyon szeretem a KissMe-ket és az egész bandát, meg ami vele jár, de néha sok ez így egyszerre és jó egy kicsit haza menni.

- Ez furcsa. Azt hittem, az ember ha teheti inkább menekül egy kicsit azok elől, akikkel kényszerből együtt kell élnie. - mutatja fel az újságot benne egy vezető cikkel, miszerint az, hogy hét férfi a húszas éveik elején járva normális-e, hogy együtt élnek.

- Attól még, hogy nem mi akartunk együtt élni egymással, nagyon jól kijövünk. Mindenkinek megvan a kis magánszférája a lakásban. És ha bármi gond van, mindig számíthatunk egymásra. - válaszolok neki, bár ezt a kérdést kifejezetten utálom. Persze szar, mert az ember így még párt keresni se tud rendesen. Mit mondasz neki?  "Helló, szia, igen, én vagyok Kevin Woo, igen tudom, nagyon cuki vagyok, és persze, gyere fel hozzám estére, csak hat pasival élek együtt…" Ez nálunk mindig is egy gáz téma volt, de senki nem firtatta soha, mivel bele kellett törődnünk, hogy ez van. Pláne, hogy a hétből hat meleg, és egy pár a házon belül. Csak én vagyok még mindig szingli. Úgy hogy csak nekem maradt a párkeresgélős rész.

Ilyen semmitmondó dolgokról beszélgetünk, amíg fel nem szállunk a gépre. Vagyis igazából csak ő kérdezget, és ha mond is magáról valamit, az általában mindig a bandával kapcsolatos, nem mond semmi személyeset. Aztán a gépen mellém ül, kicseréli a helyét azzal a hölggyel, akinek eredetileg mellettem kéne helyet foglalnia. Ezt csak azzal indokolja, hogy nem szeret repülni, és ha már muszáj, akkor olyan mellett üljön akit ismer. Bár nem mintha mi olyan régóta ismernénk egymást. Egész úton hozzám se szól, zenét hallgat, olvassa az újságot, netezik. Talán félúton lehettünk, mikor arra keltem fel, hogy valami a vállamhoz ér. Rögtön kipattant a szemem és oda kaptam a tekintetem. Egy hortyogó Reitát találtam nekem dőlve. Én meg csak néztem őt. Olyan más volt, mint én. Nem csak zeneileg és stílusilag, hanem mindenhogy. Talán az egyetlen közös bennünk, az a festett szőke hajunk, de itt vége is. Az arcát félig eltakarja az egyik szőke tincse, ezért kisöpröm az arcából, így is jobban szemügyre véve őt, miközben a kezem véletlen a kendőjéhez ér. Kíváncsi lennék vajon miért hordja, de jól áll neki az biztos. Még bámulom egy kicsit rajta töprengve, majd visszadőlök az ülésembe rendesen, és én is lehunyom a szemem.

Reita Pov:

Gondoltam húzom kicsit az agyát azzal, hogy rádőlök a vállára, de úgy látszik nem jött be. Még aranyosan kis is simítja az arcomból a hajam. Pedig én arra számítottam, hogy még el is lök magától, nem arra, hogy ilyen kedves lesz velem. Furcsa ez a fiú, olyan kis lányos törékeny, mégis van benne valami, ami vonzza az ember tekintetét. Sose volt még fiú partnerem, ezt a buzulást mindig meghagytam Uruhának meg Kainak. De most már megértem, mit esznek néha a fiúkon. Ezen a fiún én is szívesen ennék valamit. Ha legközelebb szingli leszek, tuti felszedem. Egyszer élünk, mindent ki kell próbálni, és hiába velem egy nemű, nagyon tetszik. Ahogy beszél, mikor a tekintete elréved a múltba tekintve pillanat képeket maga elé vetítve, olyan édes. - Oh Reita, mi a fasz van veled­?! Térj már észhez, úgy picsogsz, mint valami szűz! Inkább aludj tovább, addig sincsenek ilyen gyökér gondolataid!

A gépről leszállva Miyu-chan nem várt a reptéren, ahogy megbeszéltük, így hát kénytelen-kelletlen elindultam hozzá egyedül taxival. Mikor oda értem hozzá, senki nem volt otthon, nekem meg nincs kulcsom a lakásához. Este 9-ig ültem ott tök egyedül, aztán még számon kérte, hogy mit keresek itt, nem is szóltam neki. Pedig de. Hat üzenetet hagytam neki, amit közlök is vele, de ő csak lerendezi annyival, hogy szervizben van a telefonja.

Épp három napja voltam nála, mikor mondtam, hogy este menjünk el bulizni. Ő kiverte a hisztit, hogy nem megy sehova, de ha én akarok, mehetek, akár egyedül is. Én pedig úgy döntöttem, azért mert ő hisztis, nem fogok otthon ülni. Bejelentettem, hogy majd reggel jövők, de aztán rá négy órára úgy éreztem, ez egy nagyon bunkó dolog volt, így vettem ajándékot és vissza mentem. Nem volt bezárva az ajtó, beléptem, és őt találtam a kanapén két férfi társaságában igen extrém helyzetben. Neki nem mondtam semmit, beledobtam a pár kint lévő cuccomat a sport táskámba. Ő csak bámult a kanapéról és elkezdett sírni. Mikor végeztem a pakolással, felkaptam a tatyóm, és távoztam a lakásból. A folyóson meztelenül utánam fut és rám akaszkodik azt üvöltve, hogy bocsássak meg. Én csak ellököm magamtól és megyek tovább. Nekem ilyen emberre nincs szükségem. A ház elé leérve rögtön gyújtok egy cigit, és nem érdekelve, hogy Japánban épp hajnali kettő van, Nikura Kaorut tárcsázom, ő mindent meg tud szerezni. Megkérem, hogy szerezze meg nekem Kevin telefonszámát. Oda-vissza jegyem van, nem akarok még arra is pénzt költeni, hogy haza menjek azért, mert a barátnőm egy kurva. Úgy hogy megragadom az ő általa szerzett lehetőséget, és felszedem Kevint, bár nem értek a pasizáshoz, de remélem menni fog. Meg is jön kb. 5 perc után Kaorutól az sms, én pedig rögtön tárcsázom is Kevint.

Kevin Pov:

- Halló tessék! - veszem fel a telefonom. Egy ismeretlen szám keres. Tuti megint valaki csak kellemes ünnepeket akar kívánni. Már elegem van ezekből nagyon.

- Szia. Reita vagyok. - szól bele a vonal másik végéről, én meg sokkot kapok, és nem csak azért, mert ilyenkor hívnak, hanem mert ő hív. - Van egy kis gondom, és nem igazán ismerem ki magamat a városban. A vonatállomáson ülők. Ki tudnál értem jönni?

- Öhh persze, ki megyek hozzád, az úgy sincs messze tőlünk. Egy 20 perc és ott vagyok gyalog. - nyomom ki a telefonom, el se búcsúzok tőle. Nem tudom miért, de nagyon rossz érzésem van vele kapcsolatban. Nem csak azért, mert felhívott, hanem mert már a repülőgépen is olyan furcsán éreztem magam a közelségétől. Hevesen ver azóta is a szívem, ha csak rá gondolok, mikor a vállamnak dőlve aludt. Pedig aztán én is hallottam a híreket mekkora szívtipró. Mindig az ő nőügyeivel van tele a pletykarovat.

Mikor kiérek az állomáshoz, rögtön megpillantom, keresnem se kell. A falnak támaszkodva cigizik, a táskája a lábánál. Olyan megtörtnek és szomorúnak látszik.

- Mi a baj? - térek a tárgyra, mikor odalépek hozzá.

- Baj az nincs, inkább egy szívességet szeretnék kérni. Kidobtam a barátnőm, viszont a jegyem csak négy nap múlvára szól vissza, és nincs hol laknom. Pénz meg nem nagyon van nálam, és nem is nagyon bízom az emberekben. Ha nem lenne nagy gond, eltudnál szállásolni erre a pár napra? Ígérem nem leszek útban.

Persze én erre mi mást tudtam válaszolni? Meg engedtem neki. Hisz holnap lesz Szenteste. Most hagyjam itt az utcán megfagyni? Mindig mondta Soohyun, hogy túl lágyszívű vagyok. Lehet, hogy igaza is van, de nem tudok ezzel mit csinálni.

Azt hittem majd tök átlagosan fognak telni a napok, de nem. Mindig is azt hittem, hogy ő egy sznob, de tévedtem. Mindenben segített, amiben tudott. Ma reggel is épp sütöttem, mikor kómás fejjel betámolygott a konyhába.

- Szép jó reggelt! - mosolyog rám kedvesen, én pedig cserébe elé teszek egy kávét.

- Szebb már nem is lehetne. - Ő csak odébb tolja, mögém áll, átdugja a két kezét az enyémek alatt ezzel teljesen átkarolva engem, és nekiáll gyúrni a tésztát, miközben az állát a vállamra támasztja.

- Öö, te mit csinálsz épp? - pirulok fülig, amin ő csak jobban mosolyogni kezd olyan perverzen.

- Csak segítek neked. - közben ad egy puszit a nyakamra, és csak gyúrja tovább a tésztát csöndben. Ez megy vagy 15 percig, én meg kővé merevedve állok, amikor is ő össze keni liszttel az arcom. - Így legalább a látszata is megvan annak, hogy te is csináltál valamit. - ad még egy puszit az arcomra, majd felkapja a kávéját, leül az asztal másik végébe, és engem néz. - Mire vársz? Kész a tészta, már csak ki kell nyújtanod.

- Köszönöm. - csak ennyit bírok kinyögni. És ez nem az első ilyen helyzet, hogy ennyire közvetlen velem. Tegnap a fát díszítettem. A széken álltam, mert anyuék elég magas fát vettek, amikor is valaki átkarolta a derekam. Már ettől a hirtelen érintéstől is majdnem leestem a székről, és amikor lenézek, hogy ki az, hát ki más lenne, mint Reita. Azt mondta azért, mert nem akarja, hogy leessek és valami bajom legyen. Persze anyám is pont akkor jött arra megmosolyogva minket, azzal a kijelentéssel, hogy olyan aranyosak vagyunk így együtt. Anyumék szerint Reita nem véletlen veszett össze a barátnőjével. Szerintük miattam, mert tetszek neki. Persze nem hajlandó elmesélni, hogy min vesztek össze a lánnyal, de a lány azóta is hívogatja, de ő mindig kinyomja.

Aztán ott volt még a tegnap esti kis eset. Találtam az én nevemmel még egy ajándékot a fa alatt, de nem volt rá írva, hogy kitől van. Persze egyértelmű, hogy tőle kaptam, de nem hajlandó bevallani, egyfolytában tagadja. Egy aprócska kis doboz volt benne, egy ezüstláncon lógó csepp alakú ónixkő. Annyira gyönyörű! Azóta se vettem le, mert nagyon tetszik. De már csak két napot maradunk. Úgy döntöttem, vele együtt megyek vissza Japánba, mivel akkor már vége az ünnepeknek, és neki sem kell egyedül utaznia.

- Meddig elmélkedsz még? Vagy nyújtsam is ki én a tésztát te kis lustaság? - szól az eszmefuttatásom közepébe épp gondolataim tárgya.

- Jaj persze, kinyújtom, csak egy kicsit elbambultam. - motyogom orrom alatt, és már neki is állok teendőimnek.

- És mi vonta el ennyire a figyelmed? - néz mélyen a szemembe olyan tekintettel, mintha tudta volna min járt az agyam. Hisz mióta itt van minden gondoltam csak körülötte forog. Nem is értem magamat. Mindig is tudtam, hogy a fiúk tetszenek, de nekem mindig is az olyan Alexander félék jöttek be. Nem is értem magam, Reita miért tetszik.

- Semmi. Mi lenne, ha délután elmennénk vásárolni? Akarok karácsonyi ajándékot venni a többieknek. - beszélek hozzá, de nem merek ránézni. Annyira nem szeretem a vesébe hatoló pillantásokat, s ő nagyon sokszor néz rám úgy.

- Én benne vagyok. Nekem is kéne venni valamit Kaiéknak, mert ha nem, úgy is megsértődnének. - nevet fel. Annyira tetszik a nevetése is, és magamat meg annál kevésbé értem, minél többet gondolkodom rajta.

Mikor végzek a süti sütéssel, összekészülődünk és vásárolni megyünk. Felajánlja, hogy van jogosítványa, így akár mehetnénk autóval is, ha elkérem aputól. És igaza van, így sokkal egyszerűbb megoldani az egészet.

- Gondolkodtál már azon, hogy mit veszel a csapattársaidnak? - kérdezem, mert nekem ötletem sincs. Hátha tőle kapok valamicske kis ihletet.

- Hát Ruki kap egy kockás inget, mert a Dim Scene óta meg van őrülve értük, de nálunk erre nem nagyon van kereset, ezért ritkán talál. Uruha és Kai egy pár, nekik valami összefüggőt kéne találni. Aoi-nak meg szerintem veszek egy doboz hajfestéket, hogy azt a rózsaszínt tüntesse el. - sorolja, majd a végét elkuncogja. Szegény Aoi, már előre sajnálom. - És te mit veszel a többieknek?

- Hát nem is tudom. Ez az összefüggős dolog nem is rossz ötlet, mivel nálunk is mindenkinek meg van a kis párja csapaton belül. Mondjuk Soohyun és Kiseop kapnak egy egy saját kispárnát, mert mindegyik hisztizik, hogy a másik kiszedi a feje alól. Aj és Dongho kapnak névre szóló saját törölközőket és egy nagy közöset, mert mindig össze keverik egymásét és ezen megy a vita. - szusszanok egy picit. Hát nem is olyan nehéz nekik találni valamit. - Eli és Hoon meg kapnak telefon díszeket, mert egyforma a telefonjuk és mindig bosszankodnak, hogy a másikét viszik minden hova. Úgy hogy Eli kap egy mini galambot, Hoon meg egy mini nyuszit.

- Na látod, nem is olyan nehéz kitalálni, hogy mit vegyél. - simogatja meg a buksimat. - Viszont kérnék egy kis idegenvezetést, hogy hol találok valami áruházat, mivel te laktál itt, nem én.

Elmagyarázom neki merre kell menni. Az oda vezető útig nem is beszélgetünk tovább. Kezdek rájönni, hogy ő nem a szavak embere. Jobban szeret csöndben ülni és másokat hallgatni. Az áruházban jól elvagyunk. A Rukinak való ingvétel nagyon vicces volt. Egyből a gyerekosztályra ment. Ez annyira szemét volt tőle, de vicces is. Persze átrángattam a felnőtt osztályra és ott találtunk neki egy nagyon jó inget. Utána elmentünk enni. Persze nem hagyott fizetni, viszont megint nagyon zavarba hozott. Levágott egy darabot a saját ételéből és a számba adta, hogy kóstoljam meg, ott mindenki előtt egy étteremben. Bár tény és valóan nagyon finom volt amit evett. Mikor az ebéddel végeztünk, benéztünk egy ajándékboltba. Ott le kellett adnom a rendelést a törülközőkre. Azt mondták, holnapra kész lesz és vissza kell értük jönnünk. De ott találtam párnákat, meg telefondíszt is. Ezért szeretek Amerikában vásárolni, mert itt minden egy helyen van. Rei vett Kaiéknak feliratos pólókat. Az egyikre az van írva „Én csak őt szeretem”, a másik elejére meg „Még szép, hogy csak engem”, a hátuljára meg „Én is szeretem őt”. Először kicsit bunkónak találtam, de jobban átgondolva elég vicces pólók. Aoi-nak meg végül egy gitáros köldök piercinget vett, meg egy másikat a szájába, célzásként, hogy rakja vissza. Vett még egy pólót a Dir en Grey-es Kaorunak. Mint megtudtam a telefonszámomért cserébe kapja ezt. Természetesen Sex Pistols-os volt, milyen más. Mint megtudtam, a JRock-erek imádják a Sex Pistols-os cuccokat, úgy hogy mindjárt magának is vett egy pólót és mondván "mostantól nekem is szeretnem kell", így én is kaptam egyet. Annyira nem örültem a pólón lévő dolognak, de hogy tőle kaptam és hogy van egyforma pólónk, annak annál inkább. Még veszünk ezt azt, közben ő berohan egy ékszereshez, amíg én aranyos kis plüssállatokat nézem. Találtam egy pici sünit, amit meg is vettem neki, mert annyira rá emlékeztetett, mivel felzselézett hajjal olyan kis süni szerű. Otthon persze a pólómat is betette a fa alá még egy kis dobozkával. Én pedig beültettem a kis sünit. Persze fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mi van a kis dobozkában, de ultimátumot kaptam hozzá, miszerint is majd csak szilveszterkor nyithatom ki.

Este letelepedtem a kanapéra, ő pedig mellém mászott, az ölébe húzott és elkezdett a hajammal játszani. És ez így ment a többi este is, csak az volt a baj, hogy nagyon hamar elteltek a napok. Hiába nem volt Reita belekalkulálva a karácsonyomba, szebb ajándékot nem is kaphattam volna a sorstól nála. Bár nem tudom, hogy ő is így van-e ezzel, de én nagyon jól érzem vele magam.

Az utolsó nap reggelén - mikor már mindennel készen voltunk - jöttem rá, hogy anyukámék összeesküdtek Reitával ellenem. Az előszoba boltíve alatt álltunk, mikor apu elkezdett köhécselni, anyu meg csak kirángatta az előszobából.

- Ezeknek meg mi bajuk van? - nézek nagy szemekkel Reitára.

- Fagyöngy alatt állunk. - jelenti ki. Átkarolja a derekam és közelebb húz magához. - Ez tudod mit jelent? - és időt se hagyva nekem, hogy bármire is gondolhassak, lecsap az ajkamra. A vágy elemi erővel önt el, még sosem éreztem ilyet. Lassan végig nyal az alsó ajkamon, bebocsátást kérve, én pedig egy sóhajjal meg is adom neki. Centiről centire térképezzük fel egymás ajkait, kihasználva minden kis időt, belesve minden kis zugba. Óráknak tűnő percekig tartott a csókunk, minden apró négyzetcentimétert lángra lobbantva ezzel a testemben. Pihegve szakadok el az ajkaitól, ő pedig csak oda hajol és ad még egy apró puszit a számra, mire varázsütésre a szüleim is visszatértek.

- Ez eddig nem volt itt. - motyogom az orrom alatt, mire Reita hangosan felnevet. Úgy látszik, mégse voltam elég halk.

Elbúcsúzkodunk anyutól, mert ő itthon marad. Apu kivisz minket a reptérre. A gép felszállása előtt Reita kezet fog vele, apu pedig valamit a fülébe súg, hogy én ne halljam. Ő csak megköszöni és bólint. Én is elbúcsúzom tőle, megölelgetem és megígérem neki, hogy nemsokára jövők megint.

A gépen hazafelé nem igazán beszélgetünk. Rei megint átalussza az utat, megint a vállamnak dőlve, de most végig fogja a kezem is közben. Olyan meghitt ez az egész. Mikor megérkeztünk, felhívta az egyik csapattársát, hogy jöjjön érte. Mondta, hogy én ne szóljak senkinek, engem is elvisznek. Kai 15 percen belül ott van értünk. Először engem visznek haza a kis bérelt házunkhoz. Útközben felhívom a fiúkat, hogy jövők. A lakás elé érve már mindenki kint pattog az utcán rám várva. Dongho fut oda hozzám először, mikor kiszállok a kocsiból.

- Hol az ajándékom? - néz rám nagy kiskutya szemekkel.

- Neked is szia Dodo. - mosolygok rá, és csak megütögetem a buksiját.

- Na mi van kölyök, nem bírsz megint magaddal? - szól rá rögtön Eli és már el is kezdődik a szokásos húzza-vonna. - Ki hozott haza? - szegezi nekem a kérdést, de nem is kell válaszolnom, mert Rei kiszáll a kocsiból, oda lépve hozzám a többieknek csak egy köszönést oda vakkantva.

- Meddig leszel Japánban? - veszi le a vállamról a táskát a földre rakva, majd össze fonja ujjaink.

- Még egy hónapig, de azt is csak mert turnézunk. 3.-án indulunk. - válaszolok halkan, és látom, hogy a többiek nagy szemekkel lesnek minket.

- Ennek örülök. Már féltem, hogy korábban haza mész. Nem mintha oda nem mennék utánad, ha úgy van. - mosolyodik el. - Most mennem kell, mert Ruki rendkívüli próbát hívott össze a szilveszteri koncert miatt. Remélem te is ott leszel, dobtam egy jegyet a tatyódba. Ha kéne még csak szólj, neked bármennyit szerzek. - a másik kezével végig simít az arcomon, majd ad a számra egy puszit. - Ugye tudod, hogy mi most járunk? - kacsint rám, ad még egy apró csókot majd beszáll az autóba és elhajt.

A többiek egész nap róla faggattak, és hogy mi van velünk. Persze mikor mindent elmeséltem, már ők is jönni akartak a koncertre. Elég jól fogadták a dolgokat. Este Reita többször is felhívott. Azt mondta, amikor van szabad ideje és eszébe jutok, mindig felfog hívni, mint most is 15-ször. Bár mondta, hogy most legszívesebben le se tenné, csak közben kipakolt, meg megfürdött. És ez így ment minden nap, persze amikor tudott átjött, vagy elmentünk valahova. Párszor nála is aludtam ez alatt az egy hét alatt szilveszterig.

A koncert nagyon jó volt, nagyon élveztem, még egy számukat se hallottam eddig. De az elején, mikor csak ő és Kai voltak a színpadon, az iszonyatosan tetszett! Sose gondoltam volna, hogy így is be lehet gerjeszteni a tömeget. Aztán a koncert után jött az after party, amire mi is hivatalosak lettünk. Ott egyszer csak a kezembe adta a kis fekete dobozt, amit csak szilveszterkor nyithatok ki. Persze én rögtön neki estem a doboznak, és egy ugyan olyan karkötő volt benne, mint amilyen az öv, belevésve csak annyi „örökre”.

És ennek már 5 éve. Épp itt ülünk a repülőtéren megint, karácsony lesz pár nap múlva és mi megyünk Los Angelesbe. Azóta voltak kisebb-nagyobb veszekedéseink. Mindketten megbarátkoztunk a másik bandájával. Igaz, nehéz fent tartani egy távkapcsolatot, de nekünk sikerült, és egyre jobban megy. Bár néha nagyon rossz a távolság, de van, mikor csak egy hétvégére kiruccanunk a másikhoz. De azért Rei néha nehezen viseli el, hogy mikor nálunk van, tekintettel kell lenni a többiekre. De idén karácsonykor ezt a dolgot is megoldom. Vettem egy kis hétvégi házat kettőnknek, hogy ne kelljen a többiekkel lennünk, és kettesben lehessünk. Ez lesz az idei karácsonyi ajándéka.

Egy kis ház, amiben csak ő és én vagyunk, meg a karika gyűrű a kezünkön… 

Vége

By: Akiyama Kurobara

Sorsfordulat~

Besorsolás: Nem korhatáros

Műfaj: Romantikus
Figyelmeztetés: Trágár beszéd
Megjegyzés: Ez is ugyan arra a U-Kiss-es versenyre készült, csak a második fordulóra. Mivel az volt az egyik szabály, hogy csak fiú-lány páros lehet, ezért a történet is az lett... Bár én ezt eléggé furcsállom, mivel hát tudjuk a U-Kiss-esek heten vannak és mind egy fedél alatt laknak, tehát számomra elég furcsa volt ide bezsúfolni még egy lányt. De hát, ha ezt kellett írni, hát ezt kellet, én meg meg is írtam... Remélem, azért van, akinek tetszik.
Párosítás: Eli & Saját szereplő

Sorsfordulat~

Már napok óta csak dühöngök. Úgy érzem, mindenki hátba támadott. Az egész sok évvel ezelőtt kezdődött, amikor eljöttem Amerikából. Boldogan jöttem el, mert tudtam, van egy lány aki haza vár. Aztán, mikor legközelebb haza mentem látogatóba, Layori már a mostoha bátyámmal járt. Nem is maradtam sokáig. Szerintem nem is tudta, hogy voltam otthon. Minden kapcsolatot megszakítottam vele. Aztán most a napokban Hoon elöl hagyta a PC-tábláját, én meg bármennyire is gáz meg köcsögség, gondoltam bele kukkantok. Hát már a háttérképnél sokkot kaptam. A mi kis ártatlan nyuszónk épp Layorit ölelgeti. Ötletem se volt honnan ismerik egymást, de nagyon fájt a tudat. Láttam, hogy vannak olvasatlan üzenetei, és gondoltam ha már idáig el jutottam, nincs megállás. Persze az összes tőle volt, de ezen már meg sem lepődtem. Megkerestem a legelsőt, és el kezdtem őket olvasni. Megköszönte, hogy elkísérte a szalagavató báljába, gondolom a kép ott készült. Sírt neki, hogy miért ment el, aztán hogy mennyire hiányzik neki. Mesélt rólam is, de Hoon nem említette neki, hogy ismerjük egymást. Aztán jöttek a felismerős részek. Számon kérte, hogy miért nem mondta, hogy egy bandában vagyunk. Itt jöttem rá, hogy nem igazán érdekelte, hogy én mit csinálok, de még az se hogy Hoon mit, mert kellett neki idő még rá jött, igen csak közeli ismerősök vagyunk. Aztán téma váltás. Valószínű törölte az üzeneteket, vagy máshogy beszélték meg. Írta, hogy elfogadott egy állást itt Koreában, mint kiderült a mi cégünknél. A következő üzenet ma érkezett reggel, csak ennyi állt benne: „Én leszek az egyik lány a Stop Girl-ben”. Hoon épp ekkor jött ki a szobájából, és meg látta a kezemben a PC-tábláját. Rögtön nekem esett, hogy ezt még is hogy képzeltem. Én pedig a nyakánál fogva a falnak vágtam és elkezdtem üvölteni, hogy még én hogy képzeltem ezt, ezek után. Persze mindenki kijött kíváncsian, hogy mi ez az egész, én meg közben már nekiálltam ököllel ütni a kis szívtipró nyuszit. A fiúk szétszedtek minket, persze rögtön mindenki nekem esett, hogy mi ez az egész. Én meg csak leköptem Hoont, és távoztam a lakásból. Csak úgy róttam az utcákat. Vagy egy hétig nem mentem haza. Az egyik MBLAQ-os fiúnál húztam meg magamat, akivel elég jóban vagyunk.Egy nappal a Stop Girl táncának betanulása előtt nagyon gondolkodóba estem, hogy ott hagyom a csapatot. Nem akarok még csak a közelében sem lenni Hoonnak. Mindig is azt hittem, hogy ő egy kedves, szeretetre méltó ember, de ezek után csak még inkább meg akarom ütni. Azt akarom, hogy fájjon neki, ahogy nekem is fájt. De végül meggondolom magam. A többiekkel nem akarok kicseszni, nem érdemlik meg, és én is szeretek énekelni, a tagokat is és a Kiss Me-ket is. Nem ér annyit egy hitvány ember, hogy kilépjek. Úgy hogy másnap reggel be is mentem a próbára. Előbb ott voltam, mint bárki. A többiek csodálkoztak is, hogy eljöttem, de senki nem állt velem szóba. Nem mintha akartam volna beszélni velük. Nem fogok egyiknek se magyarázkodni mit miért tettem, de nagyon remélem, hogy Hoon azért tudja miért vertem meg. A próba csendben zajlott. Mondták, hogy a háttér táncosokkal majd csak pár nap múlva állunk neki gyakorolni. Mikor végeztünk, azt hitték velük megyek haza. Nyitva hagyták nekem a kocsiajtót, én meg csak elsétáltam mellettük és mentem az utamra. Este csörgött a telóm. Érdeklődve néztem az ismeretlen számot, így hát felvettem.- Eli az Isten szerelmére, végre, hogy utol lehet téged érni! Mi ez az egész? - kezd el üvölteni a telefonba a menedzser. Először nem válaszolok, mérlegelem a dolgot, aztán úgy döntök joga van tudni az egészet, hisz mégis ő felel értünk. Azért, mert nekem rossz, neki nem kell annak lennie.- Sajnálom, ez egy nagyon hosszú történet. Számomra már vagy több éves, Hoon számára meg ki tudja. - válaszolok halkan, és már a neve kimondásától is ideges leszek. Én tényleg a barátomnak tartottam.- Velük már beszéltem. Hoon nem mond semmit, Soohyun meg idegbeteg ettől. Engem az érdekel, hogy most veled mi van. Ha akarod elmesélheted. - mondja kedvesen. Örülök, hogy ő a menedzserünk. Tényleg figyel ránk.- Mikor eljöttem Amerikából, ott hagytam egy gyerekkori barátot, akinek sose mondtam meg, hogy szeretem. És mikor legközelebb hazamentem, már a mostoha bátyámmal járt. Most meg, megtaláltam Hoon PC-tábláját, és tele volt tőle kapott üzentekkel és egy közös kép volt róluk a háttérkép. - hallgatok egy kicsit. Nem tudom, hogy folytassam. - Ez a lány lesz az új klipben az egyik háttértáncosunk is.- Ha akarod, lecseréltethetem. Van még táncos bőven tartalékban. - ajánlja fel, bár tudom, hogy nem miattam, hanem hogy ne legyen akkora ellenségeskedés. - Ha nem haragszol, mesélek Soohyunnak is, mert szegény a végén még tényleg megőrül.- Csak nyugodtan. Felőlem az egész bandának elmesélheti, hogy Hoon mekkora köcsög, mert ő végig tudta, hogy mi ismerjük egymás. Elolvastam az üzeneteket, és mikor eljöttem, akkor is tudtam, hogy ő szeret engem. Ezt ő is tudta, még is eltitkolta. Nyugodtan megtudhatja a csapat mekkora egy sunyi pöcs! - kelek ki magamból a gondolatra is. Én tényleg szerettem Layorit és tudom, hogy ő is szeretett. Hisz ő bevallotta nekem. Mikor felszálltam a gépre, utánam kiáltotta, de akkor már késő volt. Én pedig akkor azzal a céllal mentem haza, hogy magammal vigyem Koreába, de akkor nyitottam épp be, mikor a bátyámmal csókolózott. Már a következő géppel mentem is vissza. Azt hittem, elfelejtettem már, de ez most nagyon felszínre hozta a dolgokat. - De nem kell lecserélni Layorit, annyira nem érdekel a dolog. Nem az bánt, hogy összejöttek, hanem hogy Hoon elárulta a barátságunkat.- Megértelek Eli. De mi lesz a mostani helyzettel? Hol vagy most? - mondja kedvesen, és most nagyon jól esik, hogy nem leharapja a fejem, hogy kinek képzelem magam, hanem megérti a problémáimat.- Az egyik barátomnál, és nem is akarok vissza menni a házba. Épp lakáshirdetéseket keresek. Továbbra is a banda tagja akarok maradni, de nem szeretnék több időt velük tölteni, mint amennyit muszáj.- A cégnek van egy-két ingatlana vészhelyzetre. Az egyiket megkaphatod, ha akarod. - ajánlja fel, én pedig hogyne akarnám! Megbeszéljük, hogy holnap elhozzuk az összes cuccomat a házból, és külön költözök. Nagyon rendes volt. Még egyszer mondja, hogy beszél a leaderrel ha nem baj, aztán elbúcsúzik. Meglepődtem, hogy ilyen megértő volt, eddig ritkán mutatta ki a kedves oldalát.A másnap is ugyan úgy telik azzal a kivétellel, hogy Soohyun szóba áll velem. A többiek meg is lepődnek. Megkérdezi jól vagyok-e, kell-e segíteni a pakolásban délután. Megköszönöm, és visszautasítom az ajánlatot. Próba után a menedzser vár rám. Hozza a papírokat, amit a kocsiban elintézünk, amíg elérünk a házhoz. Ahogy belépek az ajtón, Dongho rohan oda hozzám nagy könnyes szemekkel és kérdezi, hogy tényleg elköltözöm-e. Én csak bólintok, és tovább megyek a szobám felé. Az ajtómba Hoon vár lehajtott fejjel bűnbánóan. Csak ott állt, amíg én pakoltam, nem mert hozzám szólni. Ha megtette volna, megint neki esem. Aztán egyszer csak ajtó csapódás, veszekedés zaja szűrődik ki a nappaliból. De nem vettem erről se nagyon tudomást, csak pakoltam tovább, addig amíg az én szobaajtóm is be nem csapódott. Mikor megfordultam, egy roppant dühös Layori állt velem szemben a maga 170 cm, szőke, zöldszemű valójában. Egyszerre tódult fel minden emlék, és most jöttem rá, milyen régen láttam őt. Már nem az a kislány akit ott hagytam, hanem egy felnőtt nő.- Mi ez az egész Elison Kim?! - támad nekem rögtön, és közelebb lép pár lépést.- Semmi közöd hozzá. - és pakolok tovább, mintha hidegen hagyna a jelenléte. Bárcsak úgy lenne! Legszívesebben leszorítanám az ágyra és…- Mi az, hogy nincs hozzá közöm?! Megverted Hoont! - szakít ki a gondolataimból, és most már én se tudom vissza fogni a hangomat.- Oh igen! Még most is az ő pártján állsz, pedig mindenről csak te tehetsz! Ne add itt az ártatlant! Mikor utoljára találkoztunk még nekem mondtad hogy szeretsz, most meg a csapat kis nyulával szűröd össze a levet! De tudod, nem benned csalódtam. Tőled ezt már meg szoktam. Benne csalódtam. Olvastam az üzenteket. Tudom, hogy tudott rólunk, már ha ezt lehet valahogy nevezni. És ezek után is leszarva azt, hogy én mit érzek, rád hajtott. A barátságunkat siratom, nem azt, hogy te megint találtál mást! - vágom hozzá dühösen, és zihálva meredek rá. Fájdalommal a szemében és tátott szájjal bámul engem .- Ezt még is hogy érted?! Mi az, hogy már meg szoktad?! Nem volt egy barátom se, mióta te elmentél! - csap hisztérikusan a mellkasomra, én meg csak felnevetek gúnytól csöpögően .- És ezt higgyem is el?! Láttam, amikor a bátyámmal csókolóztál! Ugyan már kicsi lány. Épp hogy leléptem, és te már az ő ágyában voltál. Valld csak be, nincs érte semmi harag. - ahogy ezeket kimondtam, egy pofon csattant az arcomon, aztán ajkak érnek a számhoz. Nem értem, de nem lököm el magamtól, ő pedig csak pillekönnyű puszikat ad a számra, semmi több. Én pedig ezt se bírom sokáig. Felébredek dermedtségemből, átkarolom a derekát és jobban magamhoz húzom. Megharapom egy picit alsó ajkát, mire felszisszen, én pedig rögtön átcsúsztatom a nyelvem az ajkai között, és édes játékba hívom az övét is. Csatlakozik hozzám, bátortalanul, félénken, mintha nem tudná mit is kéne tennie,de én vezetem az ösvényen. Észveszejtő és szenvedélyes a csókunk, átkarolja a nyakam és egyre jobban hozzám tapad. Aztán egyszer csak el válik ajkaimtól, és lekever még egy pofont. Most már én sem értem, mi van itt.- Ő csókolt meg, én ellöktem magamtól és felpofoztam! Hoon csak egy jóbarát. Először kivertem a hisztit, hogy hogy egy csapatban vagytok, aztán én kértem meg, hogy hallgasson. Úgy gondoltam, nem vagy már rám kíváncsi, ezért nem is firtattam a dolgot, csak csöndben vágyódtam rád. Aztán Hoon mondta a Stop Girlt, én bennem pedig felébredt a remény, hogy újra láthatlak téged. Akkora baj ez? - néz rám megint könnyes szemekkel. Én pedig csak újra lehajoltam, hogy érezzem az édes ajkait. Megint percek hosszúságába nyúlóan csókolóztunk, de most nem ütött meg, mikor elvált ajkaimtól. - Tényleg el akarsz menni innen? Itt vannak a barátaid, vagy inkább már a családod.- Mi értelme van hazugokkal együtt élni?- Mért utálod ennyire Hoont? Én kértem rá, hogy hazudjon. - lép el tőlem egy lépést, hogy a szemembe nézzen.- De ettől nem kisebb a bűne. Megkérdezhette volna, mit érzek irántad, és mi volt köztünk. Legalább célozhatott volna rá! - kezdek el megint dühbe gurulni.- Direkt hagyta ott a PC-tábláját. Még a WC-re is magával viszi, majd pont most nem tette volna, miközben a szobájában volt. - lép vissza hozzám, és a mellkasomnak döntve a fejét beszél tovább. - Mivel tudta, hogy Koreába jövök, direkt ott hagyta, hogy lélekben feltudj készülni a dologra. Ő csak segíteni akart, te meg majdnem megölted!- Talán ha a száját nyitotta volna ki, és nem csak ott hagy valamit, ami arra utal, hogy kiakar sajátítani, és hogy van köztetek valami. - kezdem el az ágy felé húzni, és leülök vele az ölembe. - Ha tudtam volna, hogy mire készül, nem ütöttem volna meg.- De te nem csak megütötted, leköpted őt. Eli, ezt nem vártam volna tőled.- Féltékeny voltam, jó? A picsába az egésszel! Azt hittem kavartok. Azt hittem, már nem én kellek. És mikor láttalak a bátyám karjában, egy világ dőlt bennem össze. Ezek után mit hittél, megütögetem a fejét, hogy "persze, dugd csak meg életem szerelmét"?! - akadok ki teljesen, és leakarom lökni az ölemből, de ő nem engedi, teljesen hozzám tapad .- Mondd még egyszer! - parancsolja, és egy gyengéd csókot lehel az ajkamra.- Mit? Hogy a picsába az egésszel? - nézek rá értetlenül.- Nem te hülye, hanem hogy életed szerelme vagyok! - ad egy újabb csókot közben, és nekem nagyon tetszenek ezek az evődő csókok.- Tehát hülyének tartasz. - sóhajtok fel átkarolva őt, a nyakába fúrva az arcom.- Igen, annak tartalak, és amíg nem kérsz bocsánatot Hoontól, nem állok veled szóba. - ad egy utolsó csókot. Odamegy az ajtóhoz, kinyitja, majd távozik rajta, hagyva engem gondolkodni a következő találkozásunkig. Miután távozott, a menedzser és Soohyun jött be, kérdezték, hogy most mi legyen. Bejelentettem, hogy maradok. Dongho persze körbe ugrált. Aztán, mikor a kis maknae ki tombolta magát, bocsánatot kértem Hoontól, és ő is tőlem, hogy nem szólt, és sajnálja, hogy így próbálta megoldani a dolgokat. Mindent helyre tettem, már csak Layorit kell elkapnom.Nem is váratott sokáig magára az a nap, mikor nekiálltunk a közös próbáknak. Nem ment egyszerűen. Minden második lépést elrontottam, mert csak rá figyeltem. A szünetekben megint csak Hoonnal lógott, és ettől megint ideges lettem. Sose voltam az féltékenykedő fajta, mostanság még is egyre többször kaptam fel a vizet. Mikor végzünk, mindenki rohan ki a teremből, sietnek haza, mert este akarnak moziba menni. Én gondoltam maradok még egy kicsit gyakorolni, úgy is pihentem nemrég egy hetet.- Min idegeskedtél ma egész nap? - karolja át a meztelen felsőtestemet Layori, most már utcai ruhában. Úgy látszik ő csak átöltözni ment.- Nem idegeskedtem én semmin, egyszerűen csak fáradt vagyok. - motyogom tőlem szokatlanul. Zavar, hogy észrevette a dolgot.- Legalább ne tagadd le, együtt nőttünk fel. - ad egy csókot a vállamra, én pedig csak jólesően megborzongok tőle. Furcsa ez még nekem, hogy ő ennyire kezdeményező. Megszoktam, hogy a tettek mezején félénk, de ha a száját kell kinyitni, akkor nagylány. De most már ha csinálni kell valamit se gyáva. - És egyébként is, ha fáradt vagy, irány haza, ne tinglitanglizz még. Vagy ha még mászkálni akarsz, mennyünk szerezzünk valami kaját, aztán nézzünk egy filmet nálad. - fogja meg a karom, és már húz is ki a teremből. Útközben felkapva a pólóm a kezembe adja, én meg felkapom a táskám, és már rángat is le a lépcsőn. Aztán hozzám vág egy kocsi kulcsot, mikor egy gyönyörű fekete autó elé érünk. Értem a célzást. Beszállok, és elindulunk valami kaját vadászni. Közben végig beszélgetünk a múltról, a jelenről és a jövőről. Körözünk kicsit a városban, de aztán úgy döntünk, hogy inkább rendelünk pizzát. A házba belépve csend honol, mindenki moziban van. Mi neten nézünk valami pizzázót, meg filmet, hogy mit nézzünk.- Én neki állok leszedni a filmet, te addig menny el fürdeni nyugodtan. Utána majd megyek én is. - bújik hozzám az ágy szélén, majd ad egy puszit az arcomra. Én meg tudván, hogy ha ott maradok helyben leteperem, inkább megfogadtam a tanácsát, és elmentem fürdeni. Gyorsan akartam végezni, hogy minél előbb összebújhassunk, mint a régi szép időkben, de akkor még nem voltak hátsó szándékaim. Akkor még tényleg csak barátok voltunk. Nem is emlékszem, mikor jöttem rá, hogy nem csak barátként gondolok rá. Gondolataimból két ölelő kar szakít ki. Deja vu-m van, mintha ma ez egyszer már meg történt volna, de ez így, hogy meztelen vagyok, annyira más volt. Intimebb. Végig simítok a karján, és magam elé húzom. A falnak döntöm, és már az ajkára is marok. Hosszan elnyújtott szenvedéllyel csókolózunk, pedig a vágyunk sürget minket. De felülkerekedünk rajta, mert ezt az élvezetet elakarjuk nyújtani. Simogatjuk egymás testét a ránk zubogó víz alatt, amikor is egy igen csak csapzott kinézetű nyuszi ront be a fürdőszobába, azzal a harci kiáltással, hogy „ahol én fürdök ti nem pajzánkodtok!„ És így kezdődött el szerelmi életünk a házban, azzal a kis bökkenővel, hogy nem egyszerű 6 férfival együtt élni szerelmespárként. Egy szabad percünk se volt néha egymásra, de ettől még szerettük egymást.

Vége

Békében boldog karácsonyt, és kellemes új évet mindenkinek ^^

(még ha egy kicsit megkésve is)

Changing Hearts~

Besorolás: 16+

Műfaj: Humor, Romantika, 

Figyelmeztetés: Yaoi, Trágár beszéd

Megjegyzés: Ez egy U-Kiss fanfic, egy versenyre írtam.

Párosítás: Dongho & Saját szereplő, Soohyun & Hoon, Kevin & Aj, Kiseop & Eli

Changing Hearts~

- Dongho elég! – szól rá a kis maknaere a leader.

- Nekem van elegem most már! Nem elég, hogy Xander és Kibum elmentek a bandából, de két hülye gyerek jön a helyükre, és még egy új osztálytársat is kapok! – vág vissza, és már ki is viharzik a nappaliból, magára csapva a szoba ajtaját, hat megdöbbent egyént otthagyva.

- Na hát, ezt jól megcsináltad! Így is elég nyomás van szegényen. – torkolja le Eli is a Soohyunt. Ezek után az egész dorm lecsendesedett. A másnap reggel nem úgy kezdődött, mint az összes többi. Dongho volt az első, aki felkelt. Összeszedte a cuccait és gyalog indult el az iskolába. Mivel senkihez nem volt kedve, inkább nem akarta, hogy valaki iskolába vigye. Fél órával korábban ért be, mint ha kocsival vitték volna, de most ez se zavarta. Szeretett volna egy kicsit egyedül maradni.

Az osztályterembe befordulva nekiment egy alacsony fiúnak.

- Sa..saj…sajnálom. – dadogta amaz a padlóról lehajtott fejjel.

- Semmi baj. – nyújtotta neki a kezét a kis maknae. A kis alacsony fiú elfogadta a felé nyújtott kezet, majd felkelt. Így végre, ha nem is teljesen, de egymás szemébe tudtak nézni, mivel a kis szőke fiúcska vagy fél fejjel alacsonyabb volt a maknaenél. A levegő csak úgy szikrázott, mikor találkozott a tekintetük. Ettől az alacsonyabbik fiú teljesen fülig pirulva leste a másikat, hogy most mi is történik. De az csak furcsán nézett rá, és még mindig nem engedte el a kezét.

- Dongho, menjetek már odébb! – törte meg az idilli pillanatot az egyik osztálytársuk. A kis szőke rögtön elkapta a kezét, és félreállt az útból. Dongho pedig kiviharzott a teremből, berohanva a wc-be. Zihálva dőlt a falhoz, meglepődve, hogy egy vadidegen ilyen hatással lehet rá. A szíve zakatolt, de nem tudta hová tenni a dolgot. Volt már, hogy a testét letaglózta a vágy, hisz ő is csak férfiből van, ha még épp a fiatalabb fajtából is. De fiú iránt és ilyen elemi erővel még soha nem vonzotta senki. Az első óra kezdetéig rejtekhelyén bujkált, reménykedve, hogy senkinek nincs kedve az osztályából épp ebben a szünetben wc-re menni. Aztán, mikor csengettek, és neki még is elő kellett merészkedni, elhatározásra jutott: nem vesz tudomást az új fiúról. Nem tudja mik ezek az érzések, de addig amíg rá nem jön, nem fog a fiú közelébe se menni. De hát mire vége lett az iskolának többet is tudott a fiúról, mint akart, mivel a tanárok minden óra elején megkérték, hogy mutatkozzon be és mondja el, mi szél hozta erre. Ő pedig mindig ugyan azt válaszolta: Akinara Eiichinek hívják és azért jött ide, mert a szülei elváltak, az apja pedig itt kapott állást Japán után. Hazafelé is ezen rágódott, de most se várta meg, hogy menjenek érte. Elindult a stúdió felé gyalog, idegeskedve, hogy kik lehetnek az új tagok, mivel ez is ma vár rá. Nem elég, hogy ma jött az új osztálytárs is, reggel kapott egy sms-t Soohyuntól, hogy suli után siessen, mert ma jönnek az új tagok is. Közben elkezdett csörögni a telefonja is. Kereste a menedzser, hogy merre van, de senkivel nem akart beszélni, így kinyomta. Aztán elkezdték a fiúk is hívogatni. De ezekre se reagált, és mikor épp belépett az épületbe, jött egy határozottan kedves sms Kiseoptól is. Az emeletükre felérve rögtön neki estek, hogy ezt mégis hogy képzelte, de ő ezt is elengedte a füle mellet. Senkivel nem állt szóba, és senkinek nem válaszolt semmire. Csak azt akarta, hogy túl legyenek végre az egészen, és bezárkózhasson a szobájába. Közben már a többiek is abbahagyták az üvöltést, látva, hogy süket fülekre találtak. Bemutatták az új tagokat, és Soohyun is elkezdett a kis maknaevel egy cipőben evezni, amikor meg ismerte Yeo Hoonmint. De ő ettől nem lemerevedett és gondolataiba mélyedt, hanem dühös lett, mert nem értette az érzelmeit.

Hazaérve Soohyun megmutatta az új tagoknak a lakást, majd távozott is rögtön a szobájába, és aznap már nem is jött ki onnan, még vacsorázni se. De nem ő volt az egyetlen, mert Dongho és Hoon se merészkedtek ki a saját kis lakukból már. Dongho csak tovább rágta magát, hogy mi lehet ez az érzés, amit egy másik fiú keltett benne. Hoony pedig félt, mert látta a leader felé irányuló dühét, amit nem tudott mire vélni, de hiába csak dühöt látott csillogni abban a szempárban, őt még is megragadta ez a tekintet. Ő tudta mit érez, hisz mióta az eszét tudta, a fiúkhoz vonzódott, de eddig sose hitt abban, hogy van szerelem első látásra, most még is megtörtént vele.

Így teltek a hetek, hónapok. Soohyun dühös volt magára, mert nem tudta mit érez, Dongho továbbra is kerülte a kis osztálytársát, Hoon pedig csöndben epekedett a dühöngő leader után. De aztán egy idő után megelégelte az epekedést. Három hónap telt el így, és leader dühe nem enyhült, így elszánta magát és beszélgetést akart vele kezdeményezni. Másnap este jól is jött neki, hogy egyedül találta Soohyunt az erkélyen. Kilép hozzá, de rögtön be is zárja kintről az ajtót, hogy a leader ne tudjon előle menekülni.

- Miért utálsz? – szegezi neki a kérdést, miközben mellédől a korlátnál.

- Miért utálnálak? Talán kellene valamiért? – válaszol a leader vontatottan, egyre hevesebben dobogó szívvel a nyuszi közelsége miatt rátörő érzelmektől.

- Akkor miért vagy velem ennyire ellenséges?

- Nem tudom mit érzek, és ez dühít! – szakadt fel Soohyunból az igazság. Három hónap után úgy érezte, már nem tudja tovább titkolni a dolgot. A többiek is folyton csesztették, hogy miért ilyen Hoonal, miért nem kedvesebb. De mint mindig, Eli tapintott rá a lényegre, mikor közölte vele: ha kanos, akkor ne ordítson vele, hanem teperje le. Hoon ezeket a szavakat hallva pedig teljesen bepörög, reménykedve végre, hogy nem egyoldalúak az érzelmei. – De te is néha pillantásokkal illetsz engem Hoon. Nem tudom mire vélni a szemedben néha megvillanó érzelmeket. – és erre a kérdésre a kis nyuszi nem hogy meg válaszolja a leader költői kérdését, de meg is mutatja mit érez. Az ajkait a leader szájára tapasztja, lassan kóstolgatva azt, bebocsátásra várva. Soohyun először nem tudja mit csináljon, teljesen lesokkolja a dolog, de aztán elengedi magát a nyuszi ügyes játéka miatt, amivel eltereli a gondolatait. Megadja a bebocsátást a másiknak, aki nem is rest, rögtön át dugja a nyelvét a másik ajaki közé, ezzel egy szenvedélyes csókra invitálva a másikat. A csók egyre hevesebb lesz. A kis nyuszi keze már a leader nyakán pihen, miközben az már a másik hasát simogatja a pólója alatt. Percekkel később válnak csak szét az oxigén hiány miatt. Mindketten pihegnek a történtek miatt. Soohyun nagy szemeket meresztve nézi a nyuszit, aki csak elégedetten végig nyal az ajkain, mint aki jól végezte dolgát.

- Hát én ezt érzem irántad Shin Soohyun. – majd ad még egy cuppanós puszit a megdöbbent leader ajkaira, és távozik a helyszínről. A szobájába menekülve áldja az eget, hogy most egy hét szünetük van, mert így nem kell már holnap reggel Soohyun visszautasításával szembesülnie, mert rettenetesen félt tőle, hogy ennek ez lesz a vége.

Másnap reggel Dongho is sarokba lett szorítva, mivel az egyik tanáruk házi feladata csoport munkás volt, és őt Eiichivel osztották be. Így egy hétig minden délutánját vele kell töltenie. Ettől teljesen kétségbeesett, hiszen ő minden erőfeszítést meg tett, hogy elkerülje a kis szőkét, a tanár meg most mindent tönkre tett. Így hát emiatt most nem egyedül tért vissza délután a dormba Dongho, hanem Eiichivel az oldalán. De ő csak végig rángatta a fiút a szobájáig, aztán ott bezárkózott, mert nem volt kíváncsi a bandatársak kíváncsiskodó pillantásaira. Az is elég volt neki, hogy a nappalin át kellett jönnie, ahol Eli és Kiseop érdeklődve figyelték őket, egymás szájából épp csak kimászva. A szobában elkezdte összeszedni a feladathoz szükséges dolgokat, amikor is a kis Eiichi ezt meg elégelve el kapta a kezét.

- Dongho, szándékosan kerülsz engem ugye? – nézett fel a maknaere kétségbeesetten.

- Nem! – vágta rá a másik, és reménykedett, hogy ezzel vége szakad a témának, mivel elég kellemetlenül érezte magát a másik érintésétől. Teljesen felpezsdült tőle a vére, és csak úgy bizsergett a bőre.

- Akkor miért nem nézel rám most se? – kérdezi még mindig kétségbeesve, mert neki nagyon rosszul esik, amit a másik csinál. Ő szerelmes volt a fiúba. Már úgy is jött ide Koreába, hogy tudta, ő lesz az osztálytársa. Ő akarta, hogy ez így legyen.

- Én…- haltak el a hangok Dongho ajkain, amikor Eiichi lecsapott rá. Mivel a maknae épp szóra nyitotta a száját, így nem volt nehéz a kis szőkének utat törni a nyelvével, de ami a legjobban meglepte, hogy Dongho rögtön viszonozta a csókot. Majd elváltak ajkaik és akkor maknae indított támadást a másik ellen, egyre jobban elmélyítve a csókot. Közben a keze se tétlenkedett, elkezdte a másik oldalát simogatni a póló alatt, majd egyre feljebb tévedt a keze. Aztán egyszer csak elszakadt az édes testtől, és hátra lépett egy lépést zihálva, hogy kitisztítsa a gondolatait.

- Na pont azért kerültelek, hogy ez ne történjen meg. – válaszolt végre a kimondott kérdésekre.

- És miért baj, ha ez meg történik? Én akarom, hogy meg történjen. Én azt akarom, hogy többek legyünk, mint barátok. – sírja el magát a falnak támaszkodó fiú, mire Dongho hozzá lép és egy csókkal folytja el a feltörő zokogás hangját.

- Én nem tudom, hogy kell szeretni valakit. A testi vágyat ismerem, de ezt nem. – sóhajtja  maknae, mikor elszakad a kis szőke ajkaitól ismét.

- Majd kialakul, csak maradj kérlek velem! – csimpaszkodott rá még jobban a vele szemben álló fiúra, majd ismét egy csókba invitálta őt, aki persze nem ellenkezett. Az idilli pillanatot hangos üvöltözés szakítja félbe a szomszéd szobából, ami nem más szobája, mint Hooné.

- Hoon, kérlek engedj be! Beszélni akarok veled! – kiabál kintről Soohyun, de választ nem kap. – Ha nem engedsz be, itt mindenki előtt mondom el amit akarok! – még mindig semmi válasz bentről, bár a szobában tartózkodó Hoon egyre kétségbeesettebb. – Hát jó, te akartad! Rájöttem, hogy szeretlek te hülye nyúl, és ehhez a tegnap esti kis incidens kellett. Sajnálom, hogy eddig ennyire hülye voltam, és csak dühöngtem ahelyett, hogy tettem volna valamit kettőnkért… - ezzel a lendülettel nyílik az ajtó, és Hoon ront ki rajta a leader nyakába csimpaszkodva.

- Tényleg szeretsz Soohyun? – kérdezi tőle a másik nyakába fúrva az arcát, hogy az ne lássa, mennyire meghatódott és a könnyei folynak.

- Mindennél jobban nyuszikám. – emeli fel a másik a fejét, hogy az ajkaira egy csókot nyomjon, miközben befelé tolja a szobába, hogy a tegnap elkezdett dolgokat ma befejezzék felnőttek módjára. Eközben a házban a többiek vattát kerestek, hogy elnyomják a fel-feltörő zajokat. De volt egy páros még, akiknek nem kellett vattapamacs, mert ők is beszálltak a felnőttek játékába, csak egy szobával odébb.

- Jézusom, ezek megrontották Donghot és a kis osztálytársát! – síkit fel a nappaliban Kevin Aj ölelésébe bújva, mivel a másik páros is kezd belendülni. Így hát Eli épp húzza a szobájuk felé Kiseopott, aki viszont épp éhes, és nem akar menni, így ő meg a konyha felé húzza Elit.

- Oh Kevin, ha akarod én is meg ronthatlak téged. – öleli még szorosabban magához Aj a kis pöszét, majd belecsókol a nyakába, amire a másik sikítás közepette a szobájába menekül. De Aj se hagyja annyiban a dolgokat, így hát kaján mosollyal az ajkán a kis pösze után indul.  

Vége

By: Akiyama Kurobara