From Friendship to Love

Besorolás: 12+
Műfaj: Romantikus, Dráma
Figyelmeztetés: Shounen-ai
Lektorálta: Liz
Megjegyzés: Az első irása az oldalon rendezett játéknak "hó" témában.
Párosítás: Ruki x Reita - GazettE
Befejezett: Igen
Kelt: 2014. 12. 20.

From Friendship to Love

Kai Pov:

- Rukinak meg mi a fasz baja van? – szakítja meg a már kitudja mióta tartó csendet Reita, ami az énekesünk kiviharzása után állt be.
- Ki tudja, de eléggé maga alatt lehet, ha még üvölteni sincs kedve velünk. – válaszol rá halkan Aoi, nehogy felkeltse az ölében elszenderedett kedvesét.
- Megyek, megpróbálom kiszedni belőle, hátha már egy kicsit lenyugodott. – áll fel Rei, hogy elinduljon megkeresni a pöttömöt, de az útját állom.
- Hagyd, majd inkább én. – teszem a mellkasára a kezem, hogy visszanyomjam az előbbi helyére, mivel a Chibi az ő sztorizgatásain akadt ki, ezért jobb lesz, ha én keresem meg.
- De én vagyok a legjobb barátja, nekem kell ilyenkor mellette lennem. – ellenkezik velem, de engem nem igazán hat meg, csak lökök rajta egyet finoman, hogy tényleg visszahuppanjon az előbbi ülőalkalmatosságára.
- Akkor is én megyek. – zárom rövidre a vitát ellentmondást nem tűrő hangon, és már ott se vagyok, szabályosan kirontok a teremből, hogy Ruki keresésére induljak.

Lejárom a lábamat is, mikor már csak a tető van vissza, így elindulok a lift felé, bár nem sok kedvvel, mert csak egy hosszú ujjú van rajtam. És bár nem szeretek liftezni, már annyira sajognak a lábaim, hogy a lépcső gondolatától majd összecsuklok. Körbe jártam az egész PSC épületét, de hiába, és csak reménykedni merek, hogy a tetőn van és nem haza ment egy szó nélkül.
A lift halk kattanása szakít ki a gondolataim közül, majd lassan kinyílik az ajtó, és nem kell csalódnom, tényleg ott van a kis énekesünk. Egy rövid ujjúban kuporog a padon, kisírt szemekkel, és megszámlálhatatlan cigi csikk társaságában. Csak csendben letelepszem mellé, várom, hátha reagál valamit a jelenlétemre, de ő csak egy újabb cigire gyújt. Aztán a következőre és az azt követőre és így tovább, addig csinálva ezt, míg már nem bírom tovább. Meg egyébként is 8-nál abba hagytam a számolást, úgy elborzadtam, hogy ez már hányadik lehet.
- Mi a baj Ruki? – súgom halkan, nehogy megijesszem a hirtelen beszéddel az eddigi mély hallgatás után.
- Elegem van. Mondd Kai, miért kell nekem ezt csinálnom? Mivel érdemeltem ki ezt az egészet? – néz rám kétségbeesetten, aztán megint elkezd sírni, én pedig értetlenül szemlélem a történteket.
- Mire gondolsz Chibi? – veszek elő egy zsebkendőt a zsebemből felé nyújtva és átkarolom, mert a szája elkezdett bekékülni, mivel hogy télen nem ildomos csak egy szál semmiben kint ücsörögni -4 fokban. És én még a saját hosszú ujjam miatt aggódtam, az ő felsőjéhez képest az egy kész gázkályha.
- Évek óta játszom, hogy a legjobb barátja vagyok, de tudomást se vesz rólam, mindig csak akkor keres, ha neki kell valami, vagy egyedül van, mert épp dobta az aktuális kedvese és tőlem várja a vigaszt, nekem önti ki a szívét, a nemi életét is mindig nekem taglalja. És nekem mindezt lelkesedve kell hallgatnom, és fel se tűnik neki, hogy ez nekem mennyire szarul esik. Napról napra nagyobbat rúg belém. – mondja és a végére már szabályosan zokogásba fullad, én pedig csak szorosabban húzom magamhoz, ő pedig a mellkasomba fúrja az arcát. – Éh… éhhs… és ez, hogy egy fiút cipelt haza a hétvégén, nagyon keresztbe tett nekem. – zokogás közben felnyüszít kínjában, mint akit épp nyúznak.
- Ha jól értem, te most szerelmes vagy Reitába? – kérdezem, mikor kezd körvonalazódni bennem mire is célozgatott az előbbi fiús dolgokkal. Eddig azt hittem az elhanyagolt barátságuk miatt van így kiakadva, mert Rei a hétvégén Ruruval ment kettesben inni, de így igen csak más értelmet nyer a dolog.
- De már mióta. – sóhajt fel teljesen elkeseredetten.
- Gyere, eléggé ki vagy bukva és lassan halálra is fagysz itt kint. A kocsidat majd elintézzük mi, ezen a héten meg maradj otthon, pihenj egy kicsit. – állok fel, őt is magammal húzva. – Kezdj el egy kicsit felejteni, ha tényleg úgy érzed ennyire reménytelen ez az egész. Vagy is reménytelennek érzed nem? Hiszen eddig nem közeledtél felé. – kezdek el dadogni. Nem akarok még jobban rontani a lelkiállapotán, nem tudom, mit mondhatnék neki, hiszen általában ő kapar fel engem a padlóról, nem én őt.
- Már próbáltam. Mit gondolsz, miért jártam Nao-val? – csattan fel szemrehányóan, mintha nekem tudnom kéne, de hát eddig azt se tudtam, hogy Reiért van oda.
- Jól van, de akkor is most haza veled. A banda dolgait meg majd én elrendezem. – mondom neki, miközben elkezdem a liftajtó felé ráncigálni, hogy végre meleg helyen legyünk, mert elég alul öltözöttek vagyunk ehhez az időhöz, pláne, hogy most már a hó is elkezdett esni, és hát valljuk be, hiába rajtam van a melegebb felső, én se érzem úgy magam, mintha épp a tengerparton süttetném a hasam. Még a terem felé haladunk, senkivel sem futunk össze, hál’isten. Rábeszéltem Rukit, hogy mielőtt haza viszem, azért a terembe ugorjunk be a cuccaiért, és bár vonakodott és sírva könyörgött, hogy nem akar Reitával találkozni, akkor is szükségünk volt a kabátokra, a kocsi kulcsra, az ő lakáskulcsára és még sorsolhatnám, mink van a teremben. Elég sok időmbe került még meg tudtam nyugtatni és rábeszélni, hogy ezt most akkor is muszáj. De így is mikor a terem elé érünk, megtorpan és elkapja a kezem.
- Ha nem akarsz, nem kell bejönnöd. – ajánlom fel neki, ő pedig megejt egy hálás félmosolyszerű valamit, hiszen nincs épp a legjobb kedvében, és a hátát neki veti a terem ajtajával szemközti falnak. Szerintem is jobb, ha most nem jön be. Hagyni kell még egy kicsit leülepedni a dolgot. Az előbb még mindenképp be akartam rángatni, hiszen jobb most szembenézni a dolgokkal, mint mondjuk egy hét múlva, de neki van igaza. Ha most még nem érzi késznek magát rá, hogy újra lássa őt a történtek után, meg tudom érteni, hiszen ki tudja mióta szerelmes belé és eddig nem mert lépni, mondván, Rei nem volt még férfival és semmi jelét nem adta, hogy érdekelné a dolog. Most meg egyszer csak az arcába vágja, hogy a hétvégén megdugott egy kissrácot és nem is volt rossz. El se tudom képzelni, Ruki hogy bírta eddig ezeket a megpróbáltatásokat. Mély levegőt veszek, mielőtt belépek a terembe, mert most én is úgy érzem, szívesen szájba vágnám a basszerost, hogy mennyire tapintatlan. Bent közölöm a többiekkel, hogy haza viszem a kis énekesünket, mert nagyon rottyon van. Uruha segít összeszedni a dolgait, a másik kettő meg csak csendben nézik a ténykedésünket. De mikor mennék ki, Rei észreveszi a Chibit és szabályosan félrelök az ajtóból, hogy oda rohanjon hozzá. Viszont mikor Ruki észreveszi, már indulna is, de a basszeros elkapja a kezét és maga felé fordítja az alacsonyabbat.
- Te sírtál? – esik neki rögtön Reita a kisebbnek, mikor meglátja az arcát és felemeli a kezét, hogy végigsimítson a kipirosodott bőrön. Ruki egy fél pillanatra lehunyja a szemét, mint aki kiélvezi ennek a kis érintkezésnek is minden pillanatát.
- És ha igen, akkor mi van? Mi közöd van neked hozzá? Eddig se érdekelt mi a bajom, miért lett ez hirtelen olyan fontos? Hiszen mindig minden csak körülötted forog! – csattan fel a Chibi és félre üti az orrkendős kezét. – Hagyj békén, jó? Most rád van a legkevésbé szükségem! – ezt a pillanatot választom, hogy közéjük furakodjak, mielőtt Reita még jobban elcseszné a már így is elég gáz helyzetet. Odébb taszigálom az orrkendőst, befurakodva közéjük, Rukinak odanyújtom a kabátját, majd átkarolva a vállát elkezdem elnavigálni a másik bandatársamtól.
- Ezt megbeszéljük, ha visszajöttem Rei. – szólók még vissza neki a vállam felett, nehogy utánunk jöjjön, hátha megelégszik ennyivel, aztán ott is hagyjuk a folyosó közepén a ledöbbent basszerost. Mikor halló- és látó távolságon kívül érünk, Ruki megtorpan és rám néz.
- Ugye nem mondod el neki? – látom rajta, hogy mennyire kétségbe van esve, mennyire retteg, hogy megtudja a már kitudja mióta féltve őrzött titkát.
- Persze, hogy nem. Ne légy buta Ruki. Ezzel mindent tönkre tennék köztetek. Az, hogy ezt az egészet te hogy kezeled, csak és kizárólag rajtad múlik. Majd kitalálok valami kamut. Meghalt a szomszéd tücske, vagy valami hasonló hihető hülyeséget. – szusszan egy nagyot és megkönnyebbülve tovább indul. – Siessünk egy kicsit, mert nekem vissza is kell érnem ezekhez a tökfejekhez. – viszonylag gyorsan is sikerül megfordulnom a Chibitől. Bár a lelkemre kötötte, hogy délután, ha végeztem mindenképp menjek vissza hozzá, mert most nem igazán akar egyedül lenni egész nap.

Visszaérve igen érdekes kép fogad a próbateremben. A kanapé előtt a földön Reita ül vérző orral, előre döntött fejjel és kendő nincs rajta. Mögötte Aoi terpeszben, hogy beférjen a két lába közé Rei háta és egy vizes kendővel borogatja a tarkóját.
- Megint mit műveltetek? – szegezem nekik elég vehemensen a kérdést, mert rohadtul érdekelne, mi van itt, és az egész tetejébe most tűnik fel, hogy se Ruru, se a cucca sehol sincs.
- Uruha elmagyarázta finoman Reitának, hogy miért is volt annyira maga alatt és sírt a Chibi. – szólal meg először Aoi, mert úgy néz ki, a basszeros nem igazán akar kommunikálni a történtekről.
- Valóban milyen „finoman”. – fintorodom el a szóhasználatra. Még jó, hogy Akira mindig orrkendőt hord, különben most nagy szarban lennénk a törött orra miatt. És hát figyelembe véve az egyre növekvő vértócsát a padlón és a nadrágján, ez bizony eltört nem is kicsit, de legalábbis biztos, hogy elrepedt és be fog dagadni. Bár nem kéne, de legbelül emelem a kalapom Ruru előtt. Megtette, amit én nem mertem volna, és igazából egyet értek vele, valahol megérdemelte Rei amit kapott. De nem tudom mit lesz nehezebb megemésztenie: hogy a gitárosunk beverte a képét, vagy hogy Ruki szerelmes belé.
- Kai, te tudtál róla? – tör ki Reitából.
- Nemrég mondta fent a tetőn, de igazából észrevehettük volna mind. Bár csak előbb tudtam volna meg! Akkor segíthettem volna neki és lehet, hogy most nem itt tartanánk! – rúgok bele a kanapéba dühömben. Nagyon zavar ez az egész. Félek, hogy ez egy olyan válaszfal lesz a bandában, ami a vesztünkhöz vezet, és nekem ezen a bandán kívül nincs senkim.
- Ha én tudtam volna, se tartanánk itt. De igazad van, annyira egyértelmű volt, csak én nem vettem róla tudomást. Sajnálom. – tápászkodik fel a földről, lerázva magáról Aoi gondoskodó kezét, majd elkezdi összeszedni ő is a cuccát és távozik a teremből még mindig vérző orral, kettesben hagyva minket Aoival.
- Szerinted Ruru mióta tudja ezt az egészet? Soha nem tűnt fel, hogy ők ilyen jóban lennének Rukival. - áll fel ő is, hogy bevigye a vizes rongyot a saját kis fürdőnkbe. – Lehet Ruru akar tőle valamit. Mostanában annyira máshogy viselkedik velem, mint mikor összejöttünk. Távolságtartó és hideg. Nem is tudom mikor csináltuk utoljára Kai, pedig mikor elkezdtünk járni, szétrobbantani se lehetett minket, próbálni se lehetett tőlünk, mert mindig bezárkóztunk a fürdőbe vagy rosszabbik esetben a terembe.
- Jaj, ne legyél hülye Aoi. Ruru még a lábad nyomát is imádja, biztos csak fáradt, vagy nyűgős. Te is tudod, hogy ő nem az az ember, aki bárkit is megcsalna. Inkább kiteszi a szűrőd, de sose lép félre. Úgyhogy ezt verd ki a fejedből, de most rögtön. – kezdem el én is összerakni a dolgaimat, és Yuu is követi a példámat. – Ne gondolj mindig a legrosszabbra, annyira negatív vagy.
- Igazad van, sajnálom. De annyira fura ez az egész, Kouyou sose viselkedett még így. –szomorodik el, mire én csak rákoppintok egyet a fejére.
- Ismétlem, hagyd abba. Inkább menj, lepd meg őt valami finom vacsival és csábítsd el. Lehet, csak azért ilyen, mert ő se régóta tudja ezt az egészet, és próbál segíteni Rukinak, meg együtt érez vele a helyzete miatt, hiszen vele is ugyan ez volt. Mióta oda volt már érted, mire te végre beadtad a derekad. – nyújtom át neki Ruru cigis dobozát, úgy látszik ez itt maradt. Jobb, ha elviszi neki, mielőtt szegény sokkot kap, hogy hol van a kedvenc Sex Pistols-os doboza.
- Na azért az nem egészen úgy volt. Hiszen én végig tudtam, ő mit érez. Csak én nem akartam vele járni, aztán volt az a kitudja, lefeküdtünk-e dolog, és hát szó szót követett, aztán tényleg lefeküdtünk, utána szeretők lettünk, és a végén a nyakán maradtam. - mosolyodik el az emlékekre, aztán lehuppan a kanapéra és keresztbe teszi a lábait maga elé bambulva, elmerengve a múlton.
- Az ő legnagyobb örömére. De igazad van, te nem tapostál úgy rajta, mint Rei Rukin, de ettől még ti is igen csak sokat csatároztatok e miatt. És elő fordulhat, hogy most valamilyen szinten Ruru azonosul a Chibivel, hiszen a viszonzatlan szerelem tényén a két külön eset mit sem változtat. – magyarázom el neki az én álláspontomat a történtekről. – És bár én is szívesen bevertem volna Akira képét, mégis egy kicsit túlzásnak is érzem ezt az egészet. Na de menjünk, nekem még sok dolgom van. Aoi, kérlek, vidd el a Chibi kocsiját, és kérd meg Rurut, hogy menjen érted, mert a sajátommal vittem haza. Én meg elintézem, hogy ez a hét szabadság legyen mindünknek, mert úgy érzem, ez nem épp a legjobb korszaka a bandánknak. Majd a jövő héten találkozunk, addig szelídítsd meg ismét Rurut. – hagyom magára a gitárosunkat és már megyek is a fejesekhez kikönyörögni ezt a hetet, hiszen tényleg mindünkre ráfér.

Reita Pov:

Mikor meglátom Ruki kisírt szemeit, nem értem, hogy mitől van ennyire kiakadva, a szavai pedig megsebzenek. Én mindig is úgy gondoltam a barátságunkra, mint egy jó dolog, egy olyan dolog, ami végre igazán köt valakihez. Mindig is csapodár ember voltam és nem igazán bírom a kötöttségeket sem. Senki és semmi mellett nem igazán tartok ki huzamosabb ideig, ez alól csak a banda kivétel és a vele megismert Ruki. Én tényleg azt hittem legjobb barátok vagyunk, de látom már, hogy ő nem úgy tekintett a kapcsolatunkra, mint én. Visszaindulok a terembe, ahol dúlók-fúlók, csapkodok, és mindenkit hibáztatok, kivéve magamat.
- Azért mert neki szar napja van, nem kell így beszélnie másokkal! Faszom az egészbe, én csak segíteni akartam neki és ez a hála érte! – puffogok, miközben elkezdem felkutatni a dolgaim a teremben, hogy még a Leader visszaérte előtt elmenjek.
- Állíts magadon Reita! Nem tudhatod, mi baja van. Ne ítélkezz felette. – vágja hozzám Uruha, feltápászkodva Aoi öléből és mellé telepedve.
- Szarok rá, hogy mi a nyomora, hiszen amikor segíteni akartam neki, akkor nem voltam elég jó. Innentől mosom kezeimet. - csapom le gitárom tokját az asztalra, nem törődve Yuu megdöbbent arcával, amit a mi üvöltözésünk váltott ki belőle.
- Arra még nem gondoltál, hogy te tehetsz erről az egészről?! Te, akinek senki nem elég fontos magán kívül, és mindenki csak jelentéktelen résztvevő az életedben, és csak arra szolgálnak, hogy szórakoztassanak téged?! – söpri le a tokomat az asztalról, majd rácsap a tenyerével és farkasszemet néz velem. Sose láttam még ennyire dühösnek, de azzal, amit mondott, engem is felbaszott rendesen.
- Mondja ezt nekem a királykisasszony, aki mást nem tud, csak sírni és megalázkodni valaki olyannak, akinek a háta közepére se kellett és addig járni a nyakára, még nem sikerült neki ott maradni. Hát sajnálom, hogy én nem vagyok ekkora pióca, kedves Takashima Kouyou. – köpöm a szavakat, amikor váratlan dolog ér. Uruha egy akkorát bever nekem, hogy hátra esek a padlóra és elkezd ömleni az orromból a vér. Szédülők, és iszonyatos tompa fájdalom lüktet az arcomban. De Ruru nem áll le, átugrik a kis üvegasztalon és felráncigál a pólómnál fogva a földről.
- Ruki miattad sírt te köcsög! – üvölti az arcomba, de a hangok csak lassan, tompán érkeznek meg hozzám. – Azért van így kiakadva, mert megbasztál egy fiút, miközben ő már évek óta beléd szerelmes! És ahelyett, hogy te ezt észrevetted volna, felszedtél egy srácot valami szar lebujban, miközben ő csak azért nem közeledett hozzád, mert azt hitte, te nem vagy buzi! – mikor befejezi a monológját ellők magától, én pedig megint a padlón találom magam, bár most szarabbul érzem magam, mint az ütés előtt. De nem a fizikai fájdalomtól, hanem mert Rurunak igaza van. Egy beképzelt pöcs vagyok, aki átkelt azon a személyen, aki a legtöbbet jelenti neki. Bár nem tudhattam, hogy mit érez a Chibi, még is a világ legnagyobb szemetének érzem magam, hogy én itt előadom milyen jó volt seggbe rakni azt a senki szar alakot, aki sose jelentett nekem semmit, ahelyett, hogy elmentem volna Rukihoz és egész este videojátékozunk, pizzát majszolunk és a végén a kanapén nekem dőlve alszik el. És éjszaka, mikor arra kelek, hogy fázom, ő csak jobban hozzám vackolja magát és a nevemet suttogja. Mindig azt hittem, hogy olyankor fent van, most rá kell jönnöm, hogy velem álmodott. Még akkor is csak rám gondolt, mikor aludt. Elég letaglózó, mikor az ember megtudja, hogy a legjobb barátja szerelmes belé és ő most törte össze a szívét.
Uruha felkapja a cuccait és elviharzik, nyomában az igen csak letaglózott Aoival, én pedig csak fetrengek továbbra is a földön és azt kívánom, bárcsak bomba robbanna alattam. Nem mintha eddig nem időzített bombát dédelgettem volna a mellkasomon, ami most robbant fel. A kérdés már csak az, hogy a banda ezt túléli e. Közben ülőhelyzetbe tornázom magam és elmászom a kanapéig. Továbbra is a földön ülök, csak nekivetem a hátam és előre döntöm a fejem, hogy folyjon, aminek folynia kell. És épp, hogy a hátam nekivetem az új helyemnek, Aoi visszatér, és mint valami tyúkanyó, rögtön törölközőért szalad, hogy hidegvízzel borogassa a tarkóm. Máskor félre lökném őt és elküldeném melegebb éghajlatra, hogy miért nyúl hozzám, de most egy szót se szólok, miközben leveszi az orrkendőm, a hidegvíz pedig nagyon jól esik, még úgy is, hogy elfelejtette kicsavarni a rongyot és mindenem olyan lett.
- Köszi Yuu. – suttogom halkan, pedig ez sem jellemző rám. Talán itt az ideje, hogy új ember legyek és megbecsüljem a körülöttem élőket. Bármennyire is fáj bevallanom, igaza van annak a pöcs Kouyounak.
- Ez csak természetes Rei, hisz csapattársak vagyunk. – mászik fel mögém a kanapéra, hogy neki is kényelmesebb legyen. És ahogy elhelyezkedik, rádöbbenek, mekkora áldozat a részéről, hogy nem a kedvesével tartott, hogy lecsillapítsa, hanem itt maradt, hogy engem ápoljon.
Aztán beesik Kai is, aki persze rögtön nekünk esik, hogy mi történt, de Aoi hál’istennek elég hamar leszereli. Aztán jön ezzel a „ha tudtam volna” szöveggel. Akkor mi változott volna? Hiszen Ruki engem szeret, ő ezen nem igazán tudott volna segíteni. Ezzel jól fel is basz, úgy hogy bármilyen lassan és nehézkesen is, de eloldalgok a helyszínről. A lift felé összefutok az A9-esekkel, akik érdeklődve kérdezgetnek, hogy mi történt, de nem veszek igazán róluk tudomást, csak botorkálok tovább. De még szerencse, hogy látótávolságon belül voltak, mikor a lábam felmondta a szolgálatot. Annyi lélekjelenlétem még viszont volt, hogy közöljem velük, véletlen se merjenek szólni a bandám tagjainak.

Az orromba fertőtlenítő-szag kúszik be, mellőlem pedig halk egyenletes pittyogást hallok, de a szemeimet még csukva tartom. A tompa fájdalom, ami folyamatosan a fejemben lüktet, arra késztet, hogy maradjak még egy kicsit a jótékony sötétségben, ezért visszaalszom. Legközelebb, amikor magamhoz térek, akkor a telefonom pityegése segít vissza a józanság világába. A szemem kinyitása még hagyján, hogy fájdalmas volt kitudja mennyi alvás után, de mikor fel akarok ülni, iszonyatos fájdalom hasít végig az egész koponyámon, így csak visszabukok a párnák közé, összeszorítva a szemem, hátha szűnni akar a fájdalom.
- Rei, még nem szabad felülnöd. Elég csúnyán helyben hagytak. Eltörték az orrod és a koponyád megzúzódott két helyen is. Agyrázkódásod van és nem kevés vért vesztettél az orrodon keresztül. – ül le az ágyam szélére Saga és elmosolyodik, ahogy végighúzza a kezét az arcomon. Mindig is tudtuk, hogy oda van értem, és sajnos most nincs elég erőm, hogy elhajoljak előle, vagy elüssem a kezét. – Mi történt?
- Egy faszfej vagyok, az történt, és megkaptam érte a méltó büntetésem. – nézek magam elé, miközben emésztgetem, hogy Uruha egyetlen ütése mekkora kárt tett bennem, de úgy érzem nem eleget. Ez fele akkora szenvedés, mint amit a Chibinek kell kiállnia miattam. Hiszen a fizikai sebek előbb gyógyulnak, mint a lelki sérülések.  – Szóltál a többieknek?
- Nem, ahogy kérted, mielőtt elájultál. Már két hete fekszel itt, holnapután karácsony van. Az első héten senki nem keresett téged, csak ezen a héten kezdtek el hívogatni, és mivel nem tudom a telód zárkódját, így vettem egy eldobhatós telót és arról írogattam Kainak, hogy jól vagy, csak tönkre ment a telefonod. Úgy hogy jössz nekem egy telóval, és én nem eldobhatósat kérek.
- Reita végre, hogy magadhoz tértél! – ront be az Alice Nine dobosa az ajtón, egyenesen rám vetve magát. Legszívesebben lerugdosnám magamról, de mielőtt elájultam, eldöntöttem, hogy itt a változás ideje, akkor akár el is kezdhetem azzal, hogy nem ölök meg senkit, azért mert hozzám ér. – Nagyon izgultam érted! Kai mondta, hogy Ruru bevert neked egyet, és hogy most áll a bál a Gazette-ben. Mire fel ez a nagy hűhó? Eddig olyan jól kijöttetek egymással. Mindig is ti voltatok az a banda, akik sose veszekednek. Mi többiek csak álmodtunk erről. – megint pittyog a telefonom és most is megpróbálok érte nyúlni, de ismételten nem sok sikerrel, de Naonak megesik rajtam a szíve és miközben lemászik rólam, felém nyújtja az említett tárgyat. Az A9 dobosa közli, hogy szól az orvosnak és maga előtt kiterelgeti a gitárosukat is. Örülök, hogy megszabadultam tőlük, aztán jön egy újabb csippanás. Feloldva a billentyűzárat, elég furcsa dologgal kell szembesülnöm. Több, mint 50 sms-em van és ki tudja, hány nem fogadott hívásom. Az sms-ekkel kezdek. Az első 10 Kaitól van, hogy hol vagyok és miért nem jöttem próbára, volt a lakásomon, de ott se talált, nagyon gyorsan jelentkezzek. Aztán pár Aoitól, hogy Ruru mennyire sajnálja, meg nem úgy gondolta, jól vagyok e és nagyon izgul értem, meg hasonló dolgok. Utána már Uruha is írt párat, hogy jöjjek vissza, ne játsszam már a mártírt és egyéb kedves hangvételű üzenetek. Ismét Kaitól pár üzenet, hogy nem hisz a „másik” Reitának, ahogy ő fogalmazott, és érzi, hogy valami baj van. A következő üzenetek pedig az elmúl fél napban érkeztek, és mind Rukitól: – „Sajnálom Reita, én nem akartam ezt az egészet.”, „Gyere vissza, kérlek…”, „Üres a terem nélküled”, „Jól vagy? Kai most mesélte csak el, mit tett veled Uruha. Ez is az én hibám”. Itt kezdtek el ömleni a könnyeim. Nem tudom mikor sírtam utoljára, de most szakadt el a húr, hogy most is jobban aggódik értem, mint megérdemelném, hogy magát hibáztatja, pedig az egész az én hibám volt. Es Rurunak van teljes mértékig igaza. Ha visszamehetnék az időben, megkérném, hogy jobban verjen el, egy-két bordatörés belefért még volna. – „Remélem, tényleg nincs semmi komoly bajod.”, „Miért nem válaszolsz semmire? Kai azt mondta, tönkre ment a telód, de én tudom mennyire vigyázol rá, tudom, hogy ez nem igaz.”, „Elég szánalmas, hogy magammal beszélgetek lassan, hiába te kapod az üzeneteket… Visszaírhatnál”, „Kezdek tényleg pánikba esni. Hol vagy már ennyi ideig? 2 hete semmit nem hallottunk rólad. Nem haragszom rád, gyere vissza! Te se haragudj rám, kérlek”. Hogy is tudnék rá haragudni, kis hülye. Keserves zokogásba kezdek és kiadom minden fájdalmam. Megsiratok mindent, amit az elmúlt években nem tudtam, de leginkább azt, hogy nem viszonoztam egy olyan fontos ember érzelmeit, mint amilyen Ruki, hiszen nekem ő a mindenem. Mindent elvesztettem. Nekem már csak ő maradt és nem tudom, hogy tudnék olyan emberré válni, akit ő megérdemelne. Újabb csippanás, „Szeretlek, gyere vissza, kérlek, nagyon hiányzol!” Tudom, hogy nincs értelme visszamenni addig, amíg nem vagyok képes őt úgy szeretni, ahogy megérdemli. Gondolkodom, hogy kit hívjak fel a bandában, ki az, aki a legkevésbé fogja túl reagálni azt, hogy kórházban vagyok és végül a mellett döntök, aki ide juttatott.
- Hol a faszomban kódorogsz te elmebeteg?! – üvölt bele a telefonba Ruru és bár most is épp tahó velem és nem volt a legfelhőtlenebb az elválásunk, biztos vagyok benne, hogy ő is tövig rágja a körmét, merre járhatok, és mit csinálhatok. A háttérben beszélgetés hallatszik, miszerint is biztos velem beszél.
- Ott vagyok, ahova juttattál. – nevetek bele karcosan a telefonba. Nem igazán megy még a beszéd ennyi alvás után.
- Ne szórakozz velem, mert meg talállak megint verni. – morog a telefonba, a mondandóját pedig egy tompa puffanás követi. Valószínű, hogy Aoi nem tolerálta a hallottakat.
- Azt még meg is köszönném. Úgy érzem nem volt elég méltó a büntetés ahhoz képest, amit csináltam Rukival. Pont az előbb gondoltam rá, hogy lehet nagyobbat kellett volna ütnöd. – ekkor jön be az orvos, intek neki, hogy fontos, ő pedig bólintva visszalép, csak mutatja, hogy 5 percem van.
- Tényleg ne szórakozz Reita! Kurva gyorsan köhögd ki, merre vagy. – elkezdem gyűrni a takaróm. Úgy érzem mégsem volt a legjobb ötlet felhívni őket, pláne, hogy már az előbb is visszahallottam a hangom. Gondolom kihangosítottak.
- Kórházban vagyok. Mikor elindultam hazafelé, találkoztam az Alice Nine-osokkal és szemtanúi voltak, amikor összecsuklottam a folyosón. Ők hoztak be. Eltört az orrom, két helyen megzúzódott a koponyám és rengeteg vért vesztettem az orromon keresztül. Én kértem, hogy ne szóljanak nektek. Nem akartam, hogy feleslegesen idegeskedjetek egy ilyen kis hülyeség miatt. Már jobban vagyok, de jövő héten még nem megyek, majd utána találkozunk. Hali srácok. – és ezzel a lendülettel ki is nyomom a telefonom, nehogy kérdezni tudjanak még bármit.
- Látom végzett. Akkor megnézem, hogy minden rendben van e és ha nincs semmi probléma, akár már holnap hazamehet, hiszen már minden szükséges kezelést megkapott. Már csak a lábadozás van vissza, de akkor is legalább egy nap megfigyelés kell sajnos. Pedig tudom, hogy innen mindenki csak menekülni akar. – mosolyog rám biztatóan és elkezdi az orromat végig tapogatni, amit én helyenként felszisszenéssel konstatálok. Még egy csomó más vizsgálatot elvégez, aminek a végére én már nagyon elfáradok, és alig várom, hogy kimenjen a doki, hogy végre megint aludhassak. Csak előbb lenémítom a telóm, mert a vizsgálat közben is folyamatosan csörgött. Ae Kai, se Ruki nem hagy pihenni.

Másnap tényleg haza engedtek. Még egy utolsó vizsgálat után Saga és Tora segít hazacipelni engem, és közben korholnak, hogy ha eddig azt akartam, hogy ők hallgassanak, akkor most miért én hívom fel a bandát, de úgy éreztem, ennyivel tartozom nekik, ha már én hoztam ezt az egészet a fejükre. Azért megkérem őket, hogy falazzanak az itthon létemről, mert egyik tagot se akarom most a házam táján látni, még akkor sem, ha holnap karácsony és ezt mindig együtt ünnepeljük a bandával. Továbbra is mindegyikük sms-ekkel és hívásokkal bombáz, de nem veszek róluk tudomást, még egy kicsit a sebeimet akarom nyalogatni. Mivel feltűnik, hogy nincs itthon semmi kaja, bekászálódok az autómba - mert kint gecire szakad a hó - és elugrom a legközelebbi hipermarketbe, ami még nyitva van az ünnepek előtt teljes nyitva tartással, mert már délutánra jár igen csak az idő. Mikor kiszállok az autómból és elindulok a bejárat felé, Ruki épp jön velem szemben és nem tudom, mi lenne a helyes, ha odaköszönnék neki, vagy ha elfutnék, mint egy kisiskolás. De nincs választásom, mert amikor megpillant, rögtön felém veszi az irányt. Elém érve nem sokat tanakodik, rögtön pofon vág.
- Hogy lehetsz ekkora marha?! Halálra aggódtam magam miattad! – esik nekem és elkezdi a mellkasomat püfölni, én pedig elkapom gyorsan a kezét, mert már csak attól elszédülök, hogy nézem a gyors kézmozgását, pláne még hogy ütlegel is.
- Hé Chibi, nem vagyok még a helyzet magaslatán. Hagyjuk az ilyen hirtelen dolgokat, kérlek. – fonom össze az ujjainkat hirtelen indíttatástól vezérelve, és nem igazán értem, eddig miért nem úgy tekintettem rá, mint potenciális partnerre.
Hánynom kell magamtól. „Potenciális partner”, mi a faszom? Ő ennél sokkal több lehetne. Lehet, hogy épp életem első tartós párkapcsolata. – Vásárolni jöttem. Nincs otthon semmi kaja. Te már végeztél? – nézek le rá, mert próbálja szétválasztani a kezeinket, de nem hagyom neki. Értetlenül szemlél engem, de nem tudok neki semmit mondani. Még én sem tudom, mit akarok, vagy érzek, csak az biztos, hogy ő mindig is fontosabb volt egy szimpla barátnál, csak nekem nem tűnt fel, hogy miért. De hogy ez a szerelem, azt nem tudom. Sose voltam igazán szerelmes és az utolsó napra, amire emlékszem a kórház előtt, akkor még csak barátok voltunk. Nehéz váltás ez így hirtelen. De úgy érzem, ő érte és ő vele menne… Mennie kell, megérdemli a boldogságot, és ha ő úgy érzi, ezt én adhatom meg neki, akkor nekem úgy kell cselekednem, hogy őt támogassam ebben.
- Igen, már végeztem. Csak a kocsit vittem vissza. – néz fel rám, tovább ráncigálva a kezét. – Rei, elengednéd, kérlek? Elég kényelmetlen így.
- El, de csak akkor, ha megígéred, hogy átjössz hozzám este játszani. – húzom a kezénél fogva még közelebb magamhoz, majd megemelem a kezét és az arcomhoz húzom. El tudom képzelni, milyen szar látvány. Bár rajta van a kendő, még így is elég sok helyen kilógnak a lila foltok és véraláfutások. – Kérlek, gyere át. – Suttogom neki halkan.
- Rendben, átmegyek, csak gyere elém gyalog. Nem akarok kocsival menni ilyen időben. Ki tudja mennyire fog felerősödni a hó vihar. – elengedem a kezét, de ő nem veszi el az arcomtól, hanem lassan végigsimít az orrkendőmön, kicsit rántva rajta, hogy megigazítsa. – Hánykor induljak?
- Olyan 8 felé, akkor én már a parkban foglak várni félúton. – rámosolygok, ismét elkapom a kezét, hintek rá egy puszit és továbbsétálok, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Hamar befejezem a vásárlást. Mintha kergetnének, úgy rohanok végig az áruházon, hogy minél előbb otthon legyek, mert tiszta kupi az egész lakás és így mégse fogadhatok vendéget. Összedobok valami kaját is - már ami a szegénykés főzési tudásommal is elég egyszerűen megy -, átöltözöm, és már indulok is elé, mert azért nem 2 lépésre lakik, inkább olyan 20 perc sétára. Mint mindig, most is kések és ő már a parkban vár engem dideregve. Úgy látszik többet késtem, mint kellett volna, közben pedig szakad rá a hó ezerrel és iszonyatosan fúj a szél.
- Szia, bocsi, csak főztem, meg egy kicsit összepakoltam. – kapom el a kezét, ahogy mellé érek és összefonom az ujjainkat, mint délután. Minél többször ismétlem meg ezt a mozdulatot, annál természetesebbnek tűnik.
- Semmi. Menjünk, mert megfagytam már. – indul el engem is magával rántva. Így kéz a kézben haladunk a lakásom felé, és nekem életemben talán először a torkomban dobog a szívem, ahogy a hóesésben haladunk lépésről lépésre. Egész úton csendben haladunk.
- Mi ez az egész Rei? Ha csak sajnálsz, abból köszönöm, de nem kérek. Minden jó volt úgy is, ahogy volt. – néz fel rám megtorpanva a házam előtt. Látom rajta, mennyire nem érti ezt az egészet és kétségbe van esve, hogy az egész csak átverés, vagy sajnálat.
- Ez még csak eszedbe se jusson Ruki. Te tudod a legjobban, hogy én soha senkit nem sajnálok, és nem cselekszem szánalomból, hiszen azzal a másik félt is lealacsonyítom. – közelebb lépek hozzá és átkarolom a derekát, ezzel teljesen hozzá simulva. Ha az, hogy a kezét megfoghattam ennyire felpörgetett, elmondani nem tudom, mit okoz, hogy a teste hozzám tapad. Mindig jó érzés volt, mikor hozzám ért, vagy bújt, de soha nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mint kellett volna. De ez most hihetetlen. El se merem képzelni milyen érzés lehet, ha egyszer majd pucéran simulunk így egymáshoz.
- Akkor mi ez az egész Akira? Válaszolj! Eddig észre se vettél, most meg hírtelen közeledsz felém. – csap a mellkasomra, ahogy a keze kettőnk közé szorult az ölelésben.
- Én csak… Ruki figyelj, ha te úgy érzed, hogy én vagyok az az ember, aki boldoggá tehet téged, én hiszek neked és minden erőmmel azon leszek, hogy azzá az emberé váljak, akit te megérdemelsz. – nyomok egy csókot a homlokára. – Ha te tényleg ennyire hiszel bennem, én is hinni akarok kettőnkben, hogy lehet jövőnk. Nem mondom, hogy szerelmes vagyok beléd, hiszen azt se tudom mi az a szerelem. De szeretném, hogy megpróbáljuk, mert nekem te nagyon fontos vagy. Régen is az voltál, és most, hogy Uruha felnyitotta a szemem, tudom, hogy te mindig is fontosabb voltál egy barátnál, fontosabb voltál mindenkinél. – ő pedig csak hallgat, néz fel rám nagy szemekkel és engem majd szétvet az ideg, hogy nem tudom, mi jár most a fejében. Aztán mozdul, kirántja a kezeit kettőnk közül, a tarkómra csúsztatja a kezét, nyomást gyakorolva rá, hogy lehajtsam a fejem, ő pedig lábujjhegyre állva az ajkaim után kap. Ahogy az szája az enyémhez ért, mintha tűzijáték robbant volna körülöttem-bennem. A nyelvét finoman végigvezeti a felső ajkamon, majd megharapdálja az elsőt bebocsátásért könyörögve. Lustán nyitom csak szét a szám beinvitálva ezzel őt, aki egyre mohóbb lesz, ezzel az én vágyamat is felkorbácsolva. Egy pillanatra elváltam tőle, aztán hirtelen kaptam újra az ajkai után, ezzel mindkettőnket meglepve. Csókoltam, haraptam az ajkát, először a felsőt, aztán az alsót. Megvonaglott. Lehunyt szempilláim alatt fények villantak. Mikor egy kicsit alább hagyott az előbbi vadság, a nyelvem hegyével cirógatom a száját. Mindkettőnk lélegzete akadozik, aztán hintek még egy apró csókot az ajkaira és hátralépek egy lépést. Csendben mentünk be a lakásba és egész este el se mozdultunk egymás mellől. A végén pedig összebújva aludtunk el, de nem a kanapén, hanem az ágyamban, mint egy igazi szerelmespár.